Sziasztok!
Szörnyen restellem, amiért megint ennyit késtem a résszel, de sok minden szakadt a nyakamba, és sajnos, ez az elkövetkezendő hat hétben még fokozottabban igaz lesz, mert zárthelyik tömkelege vár rám, aztán következik a rettegett vizsgaidőszak, és teljesítenem kell. Mindennek ellenére igyekszem haladni a történettel, ahogy csak tudok. Köszönöm a feliratkozásokat, illetve a pipákat a részek alatt, mind nagyon jól esik nekem, és remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. Nem is marad más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak, immár az ötödik fejezethez!
Üdv,
Noemi
5. Felperzselő szenvedély
"Sóvárgás és elfojtott vágyódás... olyan, mint árral szemben úszni a folyón, vagy nem rendezni a számlát, amit az élet benyújt. Kész pokol, bíborban izzó a heve. Bádogtálból készült jövő ígérete. Szenvedély, mely elmennem nem enged, boldogság, mely csapdába ejtett, sőt, talán egy nagy hiba, balga és ostoba."
~Rabok és szeretők c. film
Fire meet gasoline |
Madrid, 2015 január
Mire észbe
kapok, lábaim már a csatár csípője köré kulcsolódnak, így
halad velem a hálószoba felé, miközben ajkaink egyetlen
pillanatra sem szakadnának el egymástól. Lábával szó szerint
kivágja az ajtót, majd belépve a sötét hálóba, azonnal a
falnak présel, a talpaim alatt pedig ismét szilárd talajt érzek.
A levegő a tüdőmben akad, miközben az ajkaimról az államon
keresztül a nyakamra tér át, apró csókokat lehelve a bőrömre.
Halk sóhajok szakadnak fel belőlem, és a tudat, hogy mindezt ő
váltja ki belőlem, egyszerre emel fel a mennybe és taszít le a
pokolba. Az agyam minduntalan azt hajtogatja, hogy nem kellene ezt
tennem, de a szívem minden eddiginél gyorsabban dobog, mert a
közelemben van, és újra érezhetem az érintését. A közelsége
feléleszt bennem valamit, amitől nem tudok szabadulni, s ami
mágnesként vonz hozzá. Elfeledett érzéseket, a bennem szunnyadó
lángokat, és vágyat. Mindent elsöprő szenvedélyt.
Kezeim
önkéntelenül kalandoznak el a nyakáról, majd karjain
végighúzva ujjaimat, a pólója alját keresem, amiből aztán lazán
bújtatom ki a csatárt, és ő nem is tiltakozik ellene. Újra láthatom
az enyhén kidolgozott, izmos felsőtestét, amin végül megállapodnak a kezeim, hogy aztán magabiztosan toljam hátrafelé. Lábai
az ágy szélében akadnak meg, majd lökve még egyet a testén, a
matracra dől, azonban arra nem számítok, hogy engem is maga után
húz, így vele együtt, én is az ágyon, vagyis pontosabban rajta fekszem már.
- Vissza
akarlak kapni. - Megigézve veszek el a barna szemekben, melyek olyan
bűnbánóan tekintenek végig rajtam, mint még eddig sohasem. Már
majdnem megsajnálnám, azonban abban a pillanatban, ahogy ez
megtörténhetne, eszembe jut, hogyan dobott el engem, a megbánás
egyetlen jelét sem mutatva felém.
- Ne most.. -
Mutatóujjammal tapasztom be a száját, hogy ne nyissa ki azt
többet, és engedje, hogy legalább egy kis időre elfelejthessem,
miken mentem keresztül miatta. Ennyivel tartozik nekem.
- Játszadozol
velem. - A csatár hirtelen fordít a helyzeten, így én már alul
találom magamat, ő pedig fölém magasodva, leszorítja a
csuklóimat, hogy még véletlen se tudjak menekülni.
- A
legjobbtól tanultam. - Megrántva vállamat, sejtelmesen mosolyodom
el, ahogy megérzem a tenyerét végigvonulni a hasamon, aminek
köszönhetően egyre feljebb húzza a fehér pólómat, amiből
nehezen ugyan, de sikerül kiszabadítania.
- Még mindig
gyönyörű vagy. - Suttogja maga elé, mialatt kezeivel végigsimít
a bőrömön. Majd elérve a nadrágom vonalát, annak gombjával
kezd el bajlódni. Szavai hatására arcomon feltűnően mutatkoznak
az elpirulás jelei, zavaromat azonban egy vérszegény mosollyal
igyekszem leplezni. Vágyakozó pillantással húzza le rólam a
farmert, hogy aztán ő is megszabadulhasson a melegítőjét. Már
alig takar minket valami, és ahogy a fehérneműket is lehámozzuk
magunkról, minden visszafogottság nélkül kezdjük el kényeztetni
a másikat.
Érintések
és csókok váltják egymást rendszertelenül, melyek hatására
kéjes sóhajok lepik el a sötétbe burkolózott szobát. Nem látjuk
tisztán mit csinál a másik, azonban ezt talán ő sem bánja
annyira, bőven elég, hogy érezzük a másik tapintását a
bőrünkön. Sokkal könnyebb így nekem, hogy a homály elfedi a
bűnös élvezeteinket.
Egyetlen
pillanatra áll meg csupán és tette következtében azonnal a
tekintetét keresem. Nem tetszik, hogy abbahagyja, amit eddig
csinált, mert túlságosan is jól esett. A lelkem szinte már üvölt
azért, hogy végre teljesen az övé lehessek.
Belepillantva
az elsötétült, barna szemekbe, látom bennük a mindig jellemző
tüzet, ami mintha az utóbbi időkben kihunyt volna belőlük.
Akaratlanul is megmelengeti a szívemet a remény, hogy mindez
esetleg nekem szól. Sürgetően néz rám, én pedig egy bólintással
jelzem, hogy készen állok, így hosszú idő után ismét megérzem
őt magamban.
A
levegővételem egy pillanatra a elakad, majd újabb sóhajok
formájában távozik az oxigén a szervezetemből, amint lassan elkezd mozogni bennem. Először
óvatosabban teszi mindezt, aminek köszönhetően halk nyögések
szakadnak ki belőlem, melyek egyre hangosabbak lesznek, miközben
fokozatosan gyorsít a tempón.
Kezeim
ösztönösen simítanak végig a gerince mentén újra és újra,
mígnem egy erősebb lökést követően a körmeimet vájom bele a
bőrébe, amit egy halk szisszenéssel jelez felém, majd megint az
ajkaimra tapad. A sokadik csókunkat váltjuk, mégsem elég belőle.
Olyanok vagyunk egymásnak, mint benzin és tűz. Ha találkozunk,
mindent felégetünk magunk körül és a végén nem marad semmi
belőlünk, csak por és hamu, amit elfúj a szél a messzeségbe.
Gondolataimat
végül a rajtam átáramló élvezet száműzi a feledésbe. Testem
még abban a pillanatban ívbe feszül és a szoba falaiba hosszú
időkre beleivódik hangos sikolyom, amit a hirtelen jött gyönyör
vált ki belőlem, melybe Ő hajszol bele. Ajkaim pedig egyetlen
nevet suttognak bele az éjszakába.
„Fernando.”
Zihálva ülök
fel az ágyban, kezem ösztönösen a verejtékes homlokomra csúszik,
miközben a fejemet fogom. Szemeimet a sós könnyek égetik, melyek
készek bármelyik pillanatban kibuggyanni onnan. Mélyeket
lélegezve, igyekszem visszafogni a kitörni vágyó érzéseket. A
kora reggeli napfény immár bevilágítja az éjszaka sötétbe
burkolózó helyiséget. Egy egyszerűen berendezett szobában
találom magamat, aminek világos parkettáján a ruháink hevernek
nagy összevisszaságban.
Már megint
ugyanaz az álom egy síró kisbabával, aki egy koporsóban kerül a
föld alá, és én hiába kiabálok, hiába próbálom kimenteni
onnan, egyszerűen nem tudok megmozdulni. Ez a tehetetlenség pedig
tönkretesz. Pont, mint a valóságban, ahol nem tehettem semmit
azért, hogy életben maradjon a magzat a hasamban. Csak a kész
tények maradtak, és az üresség, ami átjárta minden porcikámat
a kórházban.
Oldalra
fordítva a fejemet, egyszerre rémiszt el, illetve mosolyogtat meg a
látvány, ahogy a szőke csatár mélyen alszik a párnák között,
a takaró pedig hanyagul fedi el a testét. Nem hiszem el, hogy már
megint beleestem ugyanabba a csapdába. Képtelen voltam visszafogni
az érzelmeket, amelyek még mindig hozzá kötnek. Talán
belefáradtam már, hogy küzdjek ellene, magam sem tudom pontosan,
de elfog a szégyenérzet, ha az ujjamon pihenő gyémántberakásos
ékszerre tekintek, aminek hidegsége szinte égeti a bőrömet.
Hogy
nézhetnék így Sergio szemébe? Hogy tehettem ezt vele? Miért
bántok meg mindenkit, aki fontos nekem? Ilyen vagyok én? Tényleg
képes vagyok ennyire könnyedén átgázolni azokon, akik értem
harcolnak? Ezernyi kérdés cikázik a fejemben, mégsem érkezik
válasz egyikre sem. Egyedül vagyok a kételyeimmel, hiába vesznek
körül emberek a mindennapokban.
A
békésen szuszogó focistát bámulva, rövid ideig ugyan, de
elrepülnek a baljós gondolatok. Még mindig magamon érzem a
gyengéd érintéseket, csókjait az ajkaimon. Mintha csak álom
lenne, és meg sem történt volna. Hosszú idő után ismét az az
életerős, vidám férfi nézett vissza rám, akire a londoni
kalandunk során emlékeztem. És ez reménnyel tölt el. Olyan
reménnyel, amiről azt hittem, már régen meghalt bennem.
Hirtelen
már abban sem vagyok biztos, hogy a menedéket melyik labdarúgó
jelenti számomra, aki itt fekszik mellettem az ágyban, vagy aki
most minden bizonnyal aggódva vár engem otthon. Azonban az
kétségtelen, hogy az egyiküket meg fogom sebezni, ezért sosem
lehetek igazán boldog.
Keserédes
mosoly húzódik ajkaimra, majd utoljára végigsimítva kezemet a
szeplős arcán, elérkezettnek látom az időt a távozásra. Nem
maradhatok tovább. Menekülnöm kell. Még nem állok készen arra,
hogy szembenézzek a hibám következményével. Mert lehetett
akármilyen csodálatos az éjszakánk, ez akkor is egy tévedés a
részemről, amit helyre kell hoznom valahogy.
Csendesen
kászálódom ki az ágyból, hogy aztán gyorsan összeszedve a
ruháimat, magamra kapkodjam a fehérneműkkel együtt a farmert, a
fehér pólómat és a cipőimet. Amint ez megvan, a táskámból
előkeresek egy papírcetlit és egy tollat. Leülve az ágyra, az
éjjeliszekrényre helyezem a papírt, majd írni kezdek.
Igazad van, még mindig nem
felejtettelek el, de tévedés volt idejönnöm. Nem lett volna szabad ennek
megtörténnie, hiába volt felejthetetlen minden perc. Engem vár otthon a
vőlegényem, téged a családod. Túl sok fájdalmat okoztunk már egymásnak, ezért mindkettőnk érdekében kimondom, hogy vége, ezúttal
örökre.
Camila
Csupán
néhány sor az egész, de minden benne van, ami bennem kavarog. Nem
igazán tudom, hogy helyes-e a döntés, amit meghoztam, de abban
nincs kétségem, hogy ezt kell tennem, és ez akkor sem változik,
amikor már indulni készülök. Az ajtónál járok, ám egyetlen
másodperc erejéig még visszapillantok az ágy felé, ahol Fernando
most is mélyen alszik.
Remegve
kúszik a kezem az ajtókilincsre, hogy aztán lenyomva azt, kilépjek
a szobából. Szinte futva hagyom el a lakást, majd a társasházat
is, amint leérek a lépcsőkön és átlépem a kijárat küszöbét.
Előkeresve a táskámból a slusszkulcsot, feloldom a biztonsági
zárat, így könnyen be tudok ülni a márkás, fehér autóba.
Kapkodva
indítom el a járművet, hogy minél hamarabb elmehessek innen, és
miután gázt adok, a lehető leggyorsabban el is hagyom a környéket.
Azonban nem jutok messzire, az egyik forgalmas úton félreállva,
engedem, hogy eluralkodjanak rajtam az eddig elnyomott érzések.
Zaklatottan csapok a kormányra és ezzel együtt a könnyeim is
elindulnak arcom nyomvonalát követve. Közben pedig csak most
veszem észre, hogy a telefonom kíméletlenül rezeg a táskám
legalján, így előkeresve azt, meg se nézem, ki keres, ösztönösen
fogadom a hívást.
-
Igen? - Szólok bele szipogva a telefonba, ezzel jelezve, hogy
figyelek az illetőre és érdeklődve várom, miért jutottam
eszébe.
- Hol a
fenében vagy? - Ugyanakkor meghallva unokatestvérem mérges
hangját, mely számon kérően cseng a fülemben, teljesen
elsápadok. Összetörök, akár egy pohár, amit lelöknek az asztal
széléről.
- Iker. -
Hangom meg-megremeg, ahogy kimondom a nevét, és közben úgy érzem,
nem bírom tovább ezt a terhet a vállamon. Valakinek ki kell
öntenem a szívemet, és tudom, hogy a kapus sosem hagyna magamra.
Még akkor sem, ha megtudja, mibe keveredtem újfent. - Óriási
hülyeséget csináltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése