Sziasztok!
Nem tudom, mit mondhatnék, elvégre megint rendesen eltűntem, viszont a nyaram eddig iszonyatosan sűrű volt, amikor meg lett volna időm, jöttek a problémák és belekerültem egy mélyebb gödörbe, ami az írásra is kihatással volt. Már elindultam az úton, hogy ismét minden egyenesbe kerüljön, úgyhogy remélhetőleg most már rendszeresen fogok jelentkezni, elvégre már nincs sok hátra a történetből se, de még ráér róla később beszélni.
Nem is szaporítom tovább a szót, beszéljem helyettem a rész, ami remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, ha már ilyen sokáig kellett rá várni.
Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett pipálásokat, sokat jelentettek nekem és csak reménykedni tudok benne, hogy nem vesztettétek el teljesen a türelmeteket a történettel kapcsolatban.
Üdv,
Noemi
7. Kialszik a fény
"Vannak, akik hálásak, ha megkínálod őket a szívük legféltettebb vágyával, másokat azonban halálra rémiszt a lehetőség. Mert általában előbb le kell mondanod a régi életedről, a régi éned egy részéről, hogy megkapd, amit szeretnél. És ehhez bátornak kell lenned, különben nem leszel képes a váltásra. Márpedig ha nem vagy képes váltani, mindössze három lehetőséged marad: utálhatod önmagadat, hogy nem vagy képes megtenni azt az aprócska lépést, utálhatod azt, aki miatt feláldozod a boldogságnak a lehetőségét, vagy utálhatod azt, aki a boldogságot kínálja, okolhatod őt, amiért nincs benned elég mersz, és elhitetheted magaddal, hogy nem is volt valóságos a lehetőség. Mert egyszerűbb mást hibáztatni, mint önmagadat."
~Laurell Kaye Hamilton
Me and You |
Camila Fernández
Madrid, 2015 február
Egy hónap telt el azóta, hogy szakítottunk az andalúz hátvéddel, én
pedig Iker házába költöztem. Próbálom rendbe hozni az életemet, ám minél jobban
próbálkozom, annál kevésbé megy. Keveset hallottam azóta a védőről. Az
unokabátyám mesélt róla, hogy nem néz ki túl jól és az edzéseken sem teljesít
az elvárt szinten. Bűntudatot ébreszt bennem a gondolat, hogy mindezen miattam
kell keresztülmennie, viszont legalább az megnyugtat egy picit, hogy a kapussal
valamelyest rendezték a viszonyukat, habár a barátságuk talán sosem lesz már a
régi. A csapat érdeke azonban ezt kívánja meg tőlük, elvégre a klub számára
fontos, hogy a játékosok összhangban legyenek.
Velem nem történik semmi különleges, nagyrészt a munkába temetkezve
töltöm a mindennapokat, elzárkózva mindentől és mindenkitől, még Fernandotól
is, hiába próbál elérni szinte minden lehetséges módon. Egyedül Iker és Sara,
illetve a keresztfiam tartják bennem a lelket. Ezek miatt vagyok még életben. Mert már semmi másom nem maradt.
Most is a laptopom előtt ülök a szobámban, és gépelem be éppen az egyik
madridi focista által korábban elhangzott szavakat, melyből egész kerek interjú
kezd körvonalazódni a dokumentumban, amiben a szöveget szerkesztem. Hamarosan
nagy meccs lesz a spanyol fővárosban, igazi derbi a két nagyágyú között, a
fehér mezesek és a matracosok újra egymásnak feszülnek. Már csak napok kérdése
és ismét láthatom a két focistát, akik ráadásul egymással fognak farkasszemet
nézni. És egyedül az ég tudja, mi lesz a vége ennek, de az biztos, hogy a végén
senki sem ússza meg sértetlenül.
Próbálom magam erősnek mutatni és túlélni az előttem álló napokat,
azonban mindenki látja körülöttem, hogy mindez csupán egy szánalmas kísérlet
tőlem. Ráadásul az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy a média kiszagolta a
szakításunkat a védővel, elvégre már nem hordom a jegygyűrűmet. Nincs hozzá
bátorságom, elvégre hogy is lehetne. Szégyen lenne a részemről viselni az ezüst
ékszert, mikor megcsaltam azt, aki nekem szánta. A szakma legalja pedig azonnal
lecsap az összes pletykára, csakhogy pénzhez juthassanak. Az mát nem számít,
hogy a másik min megy keresztül. Fogalmuk sincs, hogy mekkora szenvedést
okoznak, nem ők érzik a hátukon a megvető pillantásokat, a csalódott
tekinteteket, főleg akkor, ha beindulnak és valótlan dolgokat kezdenek el
boncolgatni, és mindezt címlapon természetesen, hogy minél nagyobbat szóljon.
Hiszen csak így jönnek a mocskos bankjegyek a konyhára.
Újabb borús gondolat lepné el a tudatomat, ám a csengő hangosan adja
tudtomra, hogy látogató érkezett, így erőt véve magamon, álmosan battyogok le a
szakadt melegítőnadrágomban és a gyűrött fehér pólómban, kócos hajjal, hogy
ajtót nyissak az érkezőnek. Azonban óriási meglepetés fogad. Kinyitva az ajtót,
senki sem áll a bejáratnál. Döbbentem pillantok körbe, de nem látok egyetlen
embert sem a környéken. Ekkor azonban lefelé vándorol a tekintetem, csak ennek
köszönhetően veszem észre a lábtörlőn heverő virágcsokrot. Lehajolva érte,
meglepve veszem fel azt, majd a kezemben fogva a vörös rózsákat, valamiféle jel
után kutatok, hogy megtudjam, ki küldte nekem. Végül meg is találom, amit
keresek egy apró, vajszínű kártyában, amelyet kezembe véve, figyelmesen kezdem
el olvasni a fekete, cifra betűkkel ráírt sorokat.
Sajnálom, hogy nem lehettem elég jó hozzád. Sosem érdemeltelek meg téged, de remélem, egyszer megbocsájtasz nekem.
Elsőre nem is igazán értem meg a jelentését, azonban
nem kell sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek a feladó kilétére. A szeplős,
kölyökképű, szőke hajjal keretezett arc villámcsapásként jelenik meg a
képzeletemben. Tudom, hogy Ő volt, aki küldte. Minden porcikámmal érzem. Hiszen
kitartóan keresett az elmúlt egy hónapban telefonon, de nem adtam lehetőséget
arra, hogy beszélhessen velem. Nem lehet azok után, ami kettőnk között történt,
mert a múltkor, amikor utoljára meg akartuk beszélni a dolgokat, csak még
rosszabbra fordult minden.
Pedig ránk férne, hogy végre tisztázzuk a
sérelmeket, ugyanakkor rettegek is tőle. Azok után, ahogyan megtudta az
igazságot az elvesztett magzatról, fogalmam sincs, hogyan érezheti magát.
Elvégre az ő gyermekét vártam, még ha ő nem is tudott róla, egészen mostanáig.
Biztos vagyok benne, hogy neki is fájhat valahol ez az egész, éppen ezért nem
merem felvenni vele a kapcsolatot újra. Mert ismerem annyira, hogy tudjam, most
rettentően dühös és csalódott, s még ha nem is bántana engem fizikailag, már a szavai
is elegek lennének ahhoz, hogy újabb sebeket ejtsenek a szívemen, amit már nem
bírnék ki élve.
Beleszagolva a rózsákba, egy pillanatra lehunyom a
szemeimet, arcomra pedig keserédes mosoly költözik. Mintha itt lenne velem Ő
is. Egyetlen másodperc erejéig játszik velem csúnya játékot a képzeletem, ahogy
végigszánt bennem a remény arra, hogy még érez irántam esetleg valamit. Hogy
még van esélyünk. Azonban hamar felébredek és rájövök, hogy ez képtelenség. Nem
lehetünk már olyan boldogok, mint régen, elvégre ő nem lenne képes elhagyni
családját, bennem pedig örökre nyoma maradna a bűntudatnak, amiért szenvedésbe
taszítottam az andalúz hátvédet. Ráadásul mindketten olyan méretű fájdalmat
cipelünk magunkkal, amit nem viselne el a kapcsolatunk.
Emiatt döntök úgy, hogy becsukva magam után az
ajtót, visszatérek a hálószobába, ahol keresek egy vázát, amit megtöltök a
fürdőszobából hozott vízzel, majd gondosan odafigyelve, elhelyezem benne a
csokrot. Visszaülök a laptopom elé az ágyra, s próbálok úgy tenni, mintha ez
meg sem történt volna, habár a virágok most is rá emlékeztetnek. Azonban így
könnyebb lesz mindannyiunknak. Számomra amúgy sem maradt már remény. Minden
fény kialudt, ami kivezethetne ebből a végeláthatatlannak tűnő, sötét
alagútból.
Fernando Torres
Madrid, 2015 február
Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy éppen most
ér véget az edzésünk. Fáradtan, egyben csalódottan sétálok le a pályáról, mert
hiába érzem úgy, hogy kiadtam magamból mindent, egyszerűen ez is kevés. Lehet,
hogy fizikailag a pályán vagyok, azonban mintha fejben nem tudnék kellőképpen
koncentrálni. Ma ráadásul még el is késtem az edzésről, ami miatt természetesen
megkaptam a büntető futásomat, de ez sem hatott meg igazán. Sokkal rosszabbul
esik, hogy a virágok sem hoztak enyhülést a barna hajú szépségben, aki egyre
többet és többet jár a fejemben. Bármit teszek, a mosolya, a nevetése, a
tekintete tölti ki minden gondolatom. Ez pedig rányomja a bélyegét a
teljesítményemre is.
- Fernando. - Szólít meg egy ismerős hang a hátam
mögül, ami kicsit felébreszt ebből a letargikus állapotból. - Beszélhetnénk? -
Jelenik meg mellettem a csapat kapitánya, egyben csapattársam is. Gabi
Fernández azok közé tartozik, akikkel együtt játszottam fiatalon, ennek
köszönhetően hamar megtaláltuk a közös hangot és barátokká váltunk.
- Persze. - Bólintok beleegyezően, habár a hátam
közepére nem kívánom jelenleg ezt a beszélgetést. Nincs semmi bajom a mellettem
haladóval, régóta ismerjük már egymást, azonban nem vágyom másra, minthogy
minél hamarabb elmehessek innen és láthassam a gyerekeimet. Most csak ők
képesek elfeledtetni velem a gondjaimat.
- Észrevettem, hogy az utóbbi hetekben mintha nem
lenne valami rendben veled. - Úgy néz rám, mintha mindent pontosan tudna róla,
ami kissé idegesít. Nem szeretem, ha valaki a fejembe akar látni, főleg most
nem. Mert még én sem tudom feldolgozni azokat az érzéseket, melyek az utóbbi
időben bennem kavarognak.
- Miből gondolod? - Teszem fel a kérdést érdeklődve.
Valóban kíváncsi vagyok a válaszára, ami nem is várat magára sokat, mialatt
felsétálva a székekkel kirakott nézőtérre, ott találjuk meg a helyet, ahol
folytathatjuk a társalgást.
- Látlak a pályán, de mintha nem is lennél köztünk.
- Hittem benne, hogy a többiek nem vesznek észre semmit a zavartságomból, ám rá
kell ébrednem arra, hogy ők sem hülyék. Ahogy én is felfigyelek a körülöttem
lévők gondterhelt vonásaira, úgy ők is felfedezik ezúttal az enyéimet. Ezért
olyan a csapat, mintha a második otthonom lenne. Már ők is a családom.
- Ami azt illeti, valóban nincs. - Sóhajtok fel
halkan, miközben igyekszem összeszedni magamat annyira, hogy nyugodt tudjak
maradni a továbbiakban. Könnyedén eléri, hogy feladjam a titkolózást, ami
előtte értelmetlennek is tűnik, hiszen a középpályás azon kevesek közé
tartozik, akikben megbízom.
- Megértem, hogy új a csapat meg minden... - Kezd
bele óvatosan, ám belevágva a szavába, esélyt sem adok neki, hogy tovább
folytassa a mondanivalóját. Nem is értem, hogy gondolhatja, hogy velük van
problémám, elvégre most érzem csak igazán, hogy jó helyen vagyok. Hogy
hazatértem.
- Nem ez a baj. - Mosolyodom el keserédesen, ahogy
eszembe jut a leányzó, majd összeszedve minden bátorságom, mesélni kezdek.
Valakinek ki kell mondanom, különben teljesen megőrülök.
Magamat is meglepve, szinte ömlenek belőlem a
szavak, melyekkel bevallom, hogyan játszottam Camila érzelmeivel, miközben a
családom otthon várt engem, csak azért, mert össze voltam zavarodva. Ahogy
gödörbe került a karrierem, miután eligazoltam a Liverpooltól, úgy követte a
magánéletem is ezt az utat lefelé a lejtőn, mígnem már nem volt visszaút. Aztán
belépett az életembe Ő. Senkit sem akartam megbántani, csak élveztem, hogy nem
voltak következmények, amíg ki nem derült minden, nekem pedig választanom
kellett. A feleségem és a gyerekeim mellett döntöttem, de akkor még nem is
sejtettem, hogy a barna hajú szépség is gyermeket várt tőlem. Megrendít a
tudat, hogy elvetélt, és hogy közvetve ugyan, de én is részese voltam
mindannak, ami hozzájárult a baba elvesztéséhez. Ha akkor nem hagytam volna el
őt, az a kisgyerek minden bizonnyal megszületett volna.
Emlékek sokasága köszön vissza a tudatomban, ahogy
haladok tovább a történetünk mesélésében. Többek között az első találkozunk,
ami egy interjú során esett meg a londoni kék mezeseknél. Mosolyogva gondolok
vissza arra az esetlenségre, amikor belépett a szobába. Még a diktafont is
kiejtette a kezéből, annyira izgult. Érthető, hiszen az volt az első interjúja,
amit élesben kellett elkészítenie még friss diplomás gyakornokként.
Már akkor megfogott benne valami, ami azóta sem
ereszt el. Mintha egy láthatatlan szál mindig is hozzá kötött volna, csak eddig
nem akartam észrevenni. Féltem, hogy elveszíthetem a gyerekek szeretetét, ha
szétszakítom a családot. Ezért nem mertem lépni, egészen mostanáig. Ha tudtam
volna a babáról, akit a szíve alatt hordott, egészen biztosan másképpen
döntöttem volna. Sosem fogom tudni magamnak megbocsátani ezt a végzetes hibát.
- Érted már,
mi a baj? - Meglepve néz végig rajtam a középpályás csapattársam. Érthető,
hiszen nem jellemző rám, hogy ilyen részletességgel beszéljek arról a dologról,
amit talán a legjobban védek a világon, a magánéletemről.
- Azt hiszem.
- Zavartan kezdi el masszírozni a tarkóját. Biztos vagyok benne, hogy nem
számított arra, hogy ilyen dolgok állnak az ingadozó teljesítményem
hátterében. - És mit akarsz most tenni?
- Nem tudom. - Csalódottan rázom meg a fejemet,
elvégre könnyű lenne küzdeni érte, ha tudnám, hogy van remény, azonban a
virágok sem váltottak ki nála látszólag semmilyen reakciót, így fogalmam sincs,
mit kellene tennem a továbbiakban. Pillanatnyi tanácstalanságomból a mellettem
ülő azonban könnyedén szakít ki.
- Szereted őt? - Kérdése nem kicsit döbbent meg.
Először válaszolni sem tudok. Az egyetlen szó, ami kikívánkozik belőlem, a
torkomon akad, miközben Gabi sürgetően figyel engem, várva a válaszra.
- Igen. - Kisebb habozás után végül erőt vesz rajtam
az őszinteség és kimondva azt az egyetlen szót, amire mindketten vártunk, valamiféle furcsa megkönnyebbülés vonul
végig az egész lényemen. Mintha leszakítottam volna azokat a mázsás láncokat,
amelyek eddig a földhöz láncoltak.
- Akkor pontosan tudod, mit kell tenned. - Sejtelmes
mosollyal az arcán paskolja meg a hátamat, majd felállva a székről, ahol eddig
ült, egyedül hagy a gondolataimmal. Talán igaza van, és tényleg tudom, mit
kellene tennem, azonban az már más kérdés, hogy lesz-e hozzá elég bátorságom,
hogy cselekedjek is, mielőtt túl késő lenne és végleg elveszíteném őt.
Camila Fernández
Madrid, 2015 február
Madrid, 2015 február
Begépelve az utolsó sorokat a cikkhez, elégedetten
mentem el a dokumentumot a gépemen, majd lecsukva a laptopomat, fáradt sóhaj
szakad ki belőlem, amint végigdőlök a puha ágyon. Kilátástalanul bámulom a
fehér plafont, ami a szoba félhomályában is tekintélyt parancsol magának,
elvégre csupán egyetlen éjjeli lámpa ad némi fényt a helyiségnek. Annyira
gyorsan telik az idő, hogy észre sem vettem, és már besötétedett. A napok is
mintha csak összefolynának, lassan már követni sem tudom őket. Pillanatról
pillanatra élek jelenleg, hiszen fogalmam sincsen, mihez kezdhetnék a jövőben.
Pedig lassan el kell gondolkoznom ezen is, elvégre nem élhetek életem végéig az
unokabátyámék nyakán. Talán az lenne a legjobb, ha elmennék messzire, ahol
tiszta lappal kezdhetnék újra mindent.
- Bejöhetek? - Gondolatomból Sara hangja térit
vissza a valóságba, így ülő helyzetbe tornázva magam, elmosolyodom, ahogy
megpillantom a mindig elegáns nőt a félig nyitott ajtónál.
- Persze. - Bólintok beleegyezően. - Ülj csak le
nyugodtan! - Majd hellyel kínálva őt, kíváncsian figyelem őt, amint leül az
ágyam szélére. Megigazítva fehér blúzát, kecsesen kihúzva magát, kíváncsian mér
végig engem.
- Hogy vagy? - Érdeklődik kedvesen, ami nem lepne
meg, ám az utóbbi hetekben megromlott a viszonyunk. Nem titok ugyanis, hogy
Sara mindig is Sergio mellett állt. Szerinte sokkal jobb helyem lenne a hátvéd
mellett, aki biztonságot nyújtott nekem eddig is. De mi van akkor, ha nekem
több kell, mint a biztonság?
Miután kiderült a hűtlenségem, ki is fejezte, mennyire
csalódott bennem. Persze, már átbeszéltük ezt egymás között, azonban sosem lesz
már ugyanolyan a barátságunk, mint régen. Vagyis addig egészen biztosan nem,
amíg el nem rendezem a sorainkat a védővel.
- Megvagyok. - Rántom meg a vállaimat látszólag nem
törődöm módon, azonban ez csupán annak szól, hogy tényleg nincs mit mondanom
neki.
- Még mindig őrlődsz? - Fürkésző tekintettel kérdez
végül rá arra, ami valójában érdekli őt. Sejtettem, hogy komolyabb oka is van
annak, hogy érdeklődjön felőlem. Remélem, nem arra megy ki megint a játék, hogy
meggyőzzön arról, hogy próbáljak meg beszélni Sergio-val.
- Valami olyasmi. - Felelem bizonytalanul, miközben
enyhén elhúzom a számat. - Habár nem tudom, miért, hiszen Sergio-t már így is
elveszítettem. - Közlöm vele a tényt, ami teljesen egyértelmű. Ha a bizalom elveszik egy kapcsolatban, akkor tehet bármit az ember, a vége úgy is fájdalmas lesz mindkét fél számára. És nálunk feltétlen bizalomról már szó sem eshet. Még ha folytatnánk is együtt, mindig ott lebegne közöttünk a múlt, amit ha akarnék, sem tudnék már megváltoztatni. És lehet, már nem is akarnék változtatni rajta.
- Pedig hidd el, ennek ellenére is szeret téged, és
szerintem idővel meg is tudna bocsátani neked. - Kezd bele megint a meggyőzésbe, amivel csupán egy reménytelen sóhajt vált ki belőlem. Értem én, hogy jót akar nekem, de nem kell minden áron. - Csak tedd fel magadnak a
kérdést! - Bal kezét a vállamra csúsztatja, aminek köszönhetően feleszmélek az előbbi gondolatmenetekből. - Kinek mondanád azt, hogy "hiányozni fogsz" és kinek azt,
hogy "kérlek, ne menj el"? - Kérdezi tőlem mindent tudóan és be kell látnom, hogy jelenleg nem tudnék megfelelően válaszolni. - Ha erre tudod a választ, akkor talán
helyes döntést fogsz hozni, de gondold át, mert már nem csak rólad van szó. Már két másik ember sorsa is a te kezedben van. - Szerencsére ezután hamar elterelődik a téma, mert Martin törpe lépteivel totyog befelé az anyukájához, aki készségesen veszi őt a karjaiba. Keresztfiam persze azonnal levesz a lábunkról mindkettőnket hangos, néhol nehézkesen érthető csacsogásával, így rövid időre megfeledkezhetek minden gondról. Azonban tudat alatt a mellettem ülő nő utolsó kérdése kíméletlenül visszhangzik a fejemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése