Epilógus

Sziasztok!

Megint eltűntem, nem is kicsit. Közel egy éve ígértem én ezt a befejezést, mégsem tudtam elhozni nektek, mert bárhogy próbáltam, nem állt rá az agyam arra, hogy megírjam az epilógust, illetve sok minden közbe is jött. Már közel tíz hónapja annak, hogy elkezdtem dolgozni, előtte pedig a munkakeresés őrölt fel teljesen. Utána pedig csak teltek a hónapok, de nem tudtam visszarázódni az íráshoz. Mostanában kezdem el újra bontogatni a a szárnyaimat, aminek itt az első, kézzel fogható eredménye. Mert végre elhoztam a történet lezárását. Nem lett tökéletes, igazából nem is így képzeltem el, mikor annak idején nekikezdtem a Hajnali láng írásának, most mégis azt mondom, ez talán megfelelő lezárása lesz a történetnek. A napokban tervezek egy kis búcsúzós bejegyzést írni a blogra, illetve előfordulhat, hogy egy-két extra részt írok még kiegészítésként de maga az alaptörténet ezzel az epilógussal most lezárul. Remélem, még maradt olyan, aki esetleg várta a részt. Ha van ilyen olvasóm, köszönöm neki, hogy eddig kitartott! Nem is tudom, mit mondhatnék még. Köszönöm a történethez érkezett összes visszajelzést, akár pipálás, akár vélemény formájában érkezett. Nem is maradt más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak az epilógushoz!

Üdv,

Noemi

+1. Veled

"Ami régen nehéz volt, most könnyű, mert itt vagy velem. És ami régen könnyű volt, most könnyebb veled."

~ Grace Klinika c. sorozat

Lego House

Fernando Torres

Marbella, 2018 július

Elcsigázottan nyitom ki szemeimet az általam nemrég vett nyaraló egyik hálószobájában, ahova kíméletlenül sütnek be a reggeli Nap sugarai. Nehézkesen ülök fel, tagjaim még el vannak gémberedve, amin egy nyújtózással próbálok enyhíteni, miközben körbenézek a világos színek és sötétbarna bútorok által dominált helyiségben. Szemeim azonnal kipattannak, amint észreveszem, hogy mellettem teljesen üres az ágy. Meglepve nyugtázom, hogy egyedül kelek fel. Kimászva az ágyból, magamra kapok egy melegítőnadrágot és egy fehér pólót, majd beletúrva hajamba, a szeretett nő keresésére indulok.

Először a gyerekek szobáiba nézek be, hátha valamelyikben találom meg az általam keresett személyt, ám itt sem járok sikerrel, ugyanis a gyerekek sincsenek sehol. Ezt követően veszem csak az irányt a földszint felé. Gyorsan szelem a lépcsőfokokat, hogy a konyhát, a fürdőszobát és a nappalit is szemügyre vegyem, de körbenézve bennük, egyik helyiség sem rejti a családomat. A teraszra vezető ajtót, amit a nappalin keresztül érhetünk el, azonban nyitva találom, éppen ezért arra veszem az irányt. Kilépve a fapadlóra, meg is pillantom a gyerekeket és gyönyörű feleségemet. Hanyagul támaszkodom meg a korláton, ami a teraszt körbeveszi, úgy figyelem az eseményeket. Gyerekeim fáradhatatlanul fogócskáznak a parton, a barna hajú nő pedig kissé távolabbról figyeli őket. Olyan, mint egy védőangyal, aki csak azért létezik, hogy megóvja őket a legapróbb karcolástól is. Tekintetét egy pillanatra sem veszi le róluk.

Megmosolyogtat ez a látvány. Legszívesebben örökre így maradnék, hogy ezt magamba szippanthassam. Mert hiába vagyok híres focista, hiába nyertem meg annyi címet csapataimmal, nincs ahhoz fogható érzés, amikor láthatom a családomat. Ilyenkor tudom igazán, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ez az én helyem. Mellettük.

Ellökve magam a korláttól, lassan indulok meg a teraszról a tengerpart irányába, ami házunk mögött található. Fél éve vettük ezt a házat, hogy legyen hova menekülnünk a nyilvánosság elől, és nem bántuk meg a vásárlást. Nem ér fel semmihez a nyugalom, ami itt körbevesz minket. A környéken kevesen laknak és ők is el vannak foglalva a maguk dolgával, így nem foglalkoznak velünk, aminek kifejezetten örülök. Madridban nem mindig ilyen egyszerű a helyzet. Emiatt pedig jó néha elmenekülni a kíváncsi tekintetek elől. A bajnokság végeztével pedig ki is használjuk ezt a lehetőséget. Emellett, amennyire lehet, próbáljuk védeni a srácokat a média elől, hiszen nekik is jár a normális gyerekkor, ezért egyre többször jövünk el ide. Itt könnyebb távol tartani tőlük a nyilvánosságot.

 Lábaim nemsokára puha homokot érintik, nekem mégis egyetlen célom van. Senki nem vesz észre, ahogy feléjük sétálok, éppen ezért könnyedén lepem meg a nekem háttal álló nőt, akinek csípőjét gyengéden karolom át, ezzel vonva őt ölelésembe. Közben apró csókot lehelek nyakhajlatába, aminek hatására érzem, hogy megborzong, de még jobban belesimul az ölelésembe. Egyik kezemet közben mellkasa elé vezetem, így húzom őt közelebb magamhoz.

- Jó reggelt! Felébredtél? - Csilingelő hangját hallva, boldogság jár át, mialatt kezeit az enyémekre helyezi és arcát félig felém fordítja. Érdeklődve figyel engem, én pedig nem győzök betelni a szépségével. És itt nem csak külsejére gondolok. Ez valami egészen más. Megmagyarázhatatlan. Valami olyan, ami belülről fakad. Biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem, mikor tavaly nyáron feleségül vettem őt egy szűk esküvő keretein belül, ahol csak a közeli rokonok voltak jelen.

- Hiányoztál mellőlem. - Morgom bele a feje búbjába, ahogy lehajolok hozzá és puszit lehelek rá. Mellette minden ilyen apróság annyira jól esik. Azt akarom, hogy a nap minden percében érezze, mennyire szeretem.

- Ne haragudj! - Bűnbánóan néz rám azokkal a barna szemeivel, melyekkel már az első pillanatban levett engem a lábaimról. Hiába, nem tudnék rá egy percig sem haragudni. Hogyan is tehetném, hiszen a legszebb ajándékot adta nekem a szerelmével és annak gyümölcsével, a kislányunkkal. - Csak a gyerekek mindenáron játszani akartak idekint. - Ad magyarázatot arra, miért nem találtam magam mellett, mikor felkeltem, noha nem várom el tőle egy percig sem, hogy magyarázkodjon.  - Nem is tudom, kire emlékeztetnek. - Sejtelmes mosollyal az arcán néz rám újra. Nem is kell több, hogy rájöjjek, mire akar utalni ezzel.

- Rám biztosan nem. - Nevetek fel zavartan, hiszen pontosan tudom, hogy gyerekeim ebből a szempontból inkább rám hasonlítanak. Ha édesanyám mesélni tudna… Camila közben alkaromra helyezi egyik kezét. Történetesen azt, amelyiken az eljegyzési gyűrűje csillog. Emlékszem, mikor még egy másik, ehhez hasonló ékszert viselt. Egy világ tört bennem össze akkor. Azt hittem, örökre elveszítettem Őt. Most viszont büszkeség tölt el, hiszen az én gyűrűmet viseli, ami hozzám köti egy életen át. Sosem felejtem el a napot, amikor felhúzhattam ujjára az ékszert.

Persze, van egy ennél sokkal nagyobb kötelék is köztünk. A kislányunk. A közel két éves kis csöppség pedig éppen most indul meg felénk, maga mögött hagyva testvéreit, akik homokból próbálnak meg várat építeni. Elsa mosolyogva szalad felénk, miközben barna, göndör fürtjeit a szél enyhén borzolja össze. Apró léptekkel közelít hozzánk. Rá kell jönnöm, hogy lányom sokkal inkább hasonlít az anyjára, mint rám, elég csak megnézni haját és sötét szemeit. Ugyanakkor nem szégyellem ezt. Hiszen az anyja a legszebb nő a világon.

Ebben a pillanatban fogom fel igazán, mennyire szerencsés vagyok, hiszen visszakaptam azt a nőt, akit igazán szeretek, mégsem értékeltem eléggé, csak akkor, amikor már azt hittem, elszállt minden esélyem. Ennek ellenére most itt van, velem. Már senki sem veheti el tőlem sem őt, sem a gyerekeimet. Azért küzdöttem az elmúlt három évben, hogy a feleségemmel karöltve felépíthessem a családomat. És most, hogy sikerült, nem engedem senkinek, hogy lerombolja ezt.  Mert csak vele tudom végigcsinálni ezt. Vele akarom leélni az életemet. Vele, és a gyerekeimmel. 

Camila Torres

Marbella, 2018 július

Elrévedve nézem az éppen felém rohanó kislányt, akinek göndör hajacskáját meg-meglebbenti a szél, ahogy felénk fut a házunk előtt lévő parton. Lendülete töretlen, noha apró talpacskáival több időbe telik megtenni a távot, mire ideér. Rózsaszín nadrágjában és fehér kis pólócskájában könnyedén mozog, engem mégis az az őszinte, ártatlan, sugárzó mosoly varázsol el igazán, ami kicsi, szeplős arcocskáján húzódik meg. Hihetetlen, hogy ez a teremtés az én kislányom. Nem lehetek elég hálás a sorsnak, amiért megadta nekem a legszebb dolgot a világon a szerelmen kívül. Hogy anya lehetek.

Férjem karjai óvóan fognak közre, amitől biztonságban érzem magam. Mert vele minden könnyebb. Szinte már tökéletes. Tudom, hogy mellette sosem eshet bántódásunk, mert mindig vigyázni fog ránk. Abban is biztos vagyok, hogy a lehető legjobb apja lesz a lányomnak. Hiszen Leo és Nora számára is a legjobb apa. Hiába váltak el Ollalával, továbbra is gondoskodik róluk. És ugyanezt a törődést Elsa is megkapja. Nem is lehetne másképp, hiszen nem hagyom, hogy különbséget tegyen a gyerekek között.

Még mielőtt Liz ideérne, Nando elenged öleléséből, így nyugodt szívvel tudok leguggolni, hogy kitárva karjaimat, ölelésembe zárjam a csöppnyi testet, ami a lendülettől szó szerint nekem vetődik, én mégis biztosan tartom meg őt. Megemelem a két éves leányzót, aki boldogan csimpaszkodik nyakamba, én pedig elbűvölve figyelem őt. Mindig le tud venni a lábaimról, akárcsak az apja. Egy pillanatra nekidöntöm fejemet, hogy beszívhassam az őt körüllengő gyerekillatot, ami számomra már összetéveszthetetlen. Ezer közül is felismerném.  

- Sosem fogom tudni meghálálni ezt neked. - Tekintek fel a mellettem álló, szőke, szeplős focistára, aki még mindig kölyökként néz ki, noha már túl van a harmincon is. Mosolyom töretlen, ha arra gondolok, hogy a mellettem álló férfi már tényleg csak az enyém. Hozzám tartozik, ahogy én is hozzá. Nem bánom meg soha, hogy őt választottam férjemnek.

- Mit? - Furcsán méreget barna szemeivel, elvégre ötlete sincs, miért vagyok neki hálás. Pedig ezer okom van rá. Mind közül a legfontosabb, hogy hálát adhatok neki, amiért újra reményt hozott az életembe. Hiszen akkor jött vissza, amikor már azt hittem, sosem lehetek boldog. Hiába éltem az andalúz védővel akkoriban, mellette sosem lehetett volna teljes az életem. Nem tudtam úgy szeretni, ahogy megérdemelte volna. Viszont megnyugvást ad a tudat, hogy már Sergio is megtalálta a másik felét. Egy olyan nőt, aki képes lesz igazán, tiszta szívből szeretni.

- Hogy családot adtál nekem, Nando! -  Felelem, ahogy átadom a leányzót neki, miután annyira nyújtózkodott az apjáért, így most már a focista tartja karjaiban Elsát. Őket, illetve Norat és Leot nézve, valóban elmondhatom, hogy ők a családom. A legszebb napok pedig azok, amiket itt tölthetünk el Marbellán, távol mindentől és mindenkitől. Ahol csak mi vagyunk.

- Nélküled ez nem működne. - Szavait hallva, megnyugvás fog el. Elvégre próbálom a legjobbat kihozni magamból, amikor róluk kell gondoskodnom. Néha mégis úgy érzem, nem elég, amit nyújtani tudok. Ilyenkor persze mindig megpróbál meggyőzni, hogy mindent a lehető legjobban csinálok. De nincs az az anya, aki meg van elégedve magával.

- Szeretlek! - Vallom meg újra érzéseimet férjem irányába, mint ahogy az elmúlt három évben minden egyes nap, amit vele tölthettem el. Nem győzöm elégszer elmondani, kimutatni ezt felé, hiszen valóban nem lehetne jobb párom, mint a spanyol csatár. Még akkor is, ha az utunk kalandos volt idáig. Volt benne csalódás, szomorúság, veszteség, de végül egymás mellett kötöttünk ki. Mert mélyen belül mindig is a másikra vágytunk.

- Én is. - Lehel apró csókot ajkaimra. - Mindennél jobban. - Mélyen a szemeimbe nézve, nyomatékosítja mondanivalóját, én pedig szárnyalok a boldogságtól. Közben Elsa csacsogása zavarja meg a pillanatot, de nem bánom. Mindig élvezet hallgatni, amit mond, és amilyen lelkesedéssel beszél, tulajdonképpen bármiről. Még ha ezt a maga kis, bájos gyerekességével is teszi. Mindketten neki szenteljük figyelmünket, és azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amiket nem cserélnék el semmi pénzért sem.

Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire kegyes volt hozzám a sors. Hiszen visszaadta a szerelmemet és anya lehetek azok után, hogy egy másik magzatomat elveszítettem azon a végzetes londoni délutánon. Rengeteget hibáztam, viszont meg is fizettem az árát minden rossz döntésnek. Most mégis azt mondom, hogy meg kellett tapasztalnom a legrosszabbat ahhoz, hogy értékelni tudjam, mindazt a jót, amit férjem és a gyerekek mellett tapasztalhatok meg. Még ha fájdalommal teli is volt az út, akkor sem csinálnám másképpen. Mert a végeredmény mindenért kárpótol.