1. fejezet

Sziasztok!

Nem fogok felesleges sorokat pazarolni arra, hogy megmagyarázzam, miért tűntem el már megint, de akit mégis érdekelne a dolog, az ide kattintva, találhat némi magyarázatot. Úgy gondoltam, jobban örülnétek, ha a folytatást hoznám inkább, amit lentebb olvashattok is. Viszont fontosnak tartom, hogy megköszönjem azt a sok véleményt, amit a prológus alá kaptam, csodálatos érzés volt őket olvasni. Ezek segítettek abban, hogy kitartsak a folytatás mellett, ezért bátran állíthatom, hogy a történet előbb vagy utóbb, de be lesz fejezve. A második fejezetnek is nekikezdtem már, így reménykedem benne, hogy még a félévkezdés előtt tudok egy, esetleg két részt publikálni. Nagyon köszönöm azoknak, akik még ennyi idő után is mellettem vannak, a részhez pedig jó olvasást kívánok!

Üdv,

Noemi

1. Elengedni

"Nem léphetsz egy új életbe úgy, hogy az egyik lábad még a régiben van. Csak úgy tehetsz meg egy újabb lépést, ha mindent lezársz, ha elbúcsúzol az addigitól."

~ Oravecz Nóra

Piece by piece

Camila Fernández

Madrid, 2015 január

 Sokat gondolkoztam azon, milyen lenne, ha viszont látnám az előttem álló férfit, azonban sosem hittem, hogy egyszer valóban eljön ez a perc. És most, hogy ismét a másikkal szemben állunk, igazság szerint nem is ilyennek képzeltem el ezt a pillanatot. Sokkal rosszabb annál, mint ahogy gondoltam. Olyan közel van hozzám, mégis évek távolsága választ szét minket. Mintha nem is ismernénk egymást, pedig a múltunk egykor szorosan összekötött minket.

Hirtelen egyikünk sem képes megszólalni, noha a közelében töltött súlyos másodpercek égetővé teszik számomra, hogy beszélni kezdjek, remélve, hogy minél előbb túlesek ezen a kínosnak ígérkező találkozáson.

Laza szerelése megmosolyogtat. Sosem volt az a típus, aki öltönyt húzzon, ha nem volt muszáj, és ez most sem változott. Ettől függetlenül nagyon is elegánsan fest. A fehér, hosszú ujjú ing alatt az enyhén izmos felsőteste rajzolódik ki, ehhez pedig egy fekete nadrágot visel sportcipőkkel. 

- Camila. - Nevemet halkan ejti ki, mintha nem is hinné el, hogy előtte állok. Ezernyi sebet tép fel bennem, hogy újra hallhatom a hangját. - Örülök, hogy újra látlak. - Felfogni sincsen időm, olyan hirtelenséggel hajol közel hozzám, hogy aztán két puszit leheljen az arcomra. Kelletlenül ugyan, de viszonzom a dolgot, hiszen ezt kívánja meg az illem.

- Én is. - Kényszeredett mosolyra húzódnak ajkaim. Régen hazudtam már ekkorát, viszont jelen helyzetben nem éreztem helyénvalónak az igazság feltárását. Egyre nehezebben tudom megőrizni a hidegvéremet. Legszívesebben elküldeném a francba, amiért olyan könnyedén lépett túl rajtam. És nem hagyott mást maga mögött, mint fájdalmat. - Hogy hogy itt vagy? – Mély levegőt véve, alig észrevehető sóhaj szakad ki belőlem, mialatt rátérek arra kérdésre, ami a legjobban foglalkoztat engem. Nem értem, mi vette rá, hogy eljöjjön, elvégre tudomásom szerint boldogan él a feleségével és a gyermekeivel.

- Sergio hívott meg. - Azonban a válaszra egyáltalán nem számítok, a döbbenet pedig elemi erőkkel kezdi végigjárni a lényemet. Az eddig magabiztosnak hitt talaj szépen lassan kezd kicsúszni a lábaim alól. Nem akarom elhinni, hogy pont a hozzám legközelebb álló személy hívta ide. Főleg úgy, hogy tisztában vagyok vele, mennyire nem kedvelik egymást, mióta az andalúz védővel vagyok együtt.

- Jól tette. - Enyhe mosolyra húzom a számat, de talán ő is ismer annyira, hogy tudja, ez a gesztus egy cseppet sem őszinte. - Mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk. - A távozás gondolata még sürgetőbben zeng a fejemben, így elköszönve tőle, igyekszem minél messzebbre sétálni tőle. 

- Igazat mondtak a többiek. - Könnyedén éri el, hogy már megint felfigyeljek rá. - Tényleg megváltoztál. - Szavai olyannyira megrengetnek, hogy még levegőt is elfelejtek venni. 

- Te tettél olyanná, amilyen most vagyok. - Végül csupán egyetlen pillanatra fordulok hátra, hangom csöpög a gúnytól, majd nem foglalkozva vele tovább, sietve térek vissza a terembe. 

Feldúlva vágok át a tömegen, nem törődve senki testi épségével, mert jelenleg egyetlen célom van, hogy megtaláljam a vőlegényemet. Mindenre számítottam, csak erre nem. Sergio tudja a legjobban, mennyit szenvedtem Fernando miatt, mégis idehívta. Nem értem, miért csinálja ezt velem. Miért akar nekem fájdalmat okozni…

- Mit jelentsen ez? - Dühtől megsokszorozott erővel ragadom meg az újdonsült vőlegényem vállát, hogy magam felé fordítva őt, a szemeibe nézhessek, melyek ijedten néznek vissza rám, és számon kérhessem őt. 

- Mégis mi? - Értetlenkedve tekint végig rajtam, de látom az arcvonásain, hogy kezdi sejteni, mi dúlt fel engem ennyire. Ezt érzékelve pedig teljesen elvesztem a fejemet. 

- Ne játszd meg magad! Meghívtad, pedig tudod, mi volt köztünk. Nem értelek, hiszen téged választottalak, a te menyasszonyod lettem és mégis idehívod. Mit akarsz ezzel? Fájdalmat okozni? Próbára tenni? Vagy mindkettő? - Az indulatok és kérdések csak úgy záporoznak belőlem. - Bármelyik is legyen, ez most fájt. Nagyon fájt… - Mély levegőt veszek, hangom mégis meg-megremeg. Nem bírok tovább itt maradni, egyszerűen megfojt ez a közeg. Menekülnöm kell, és ahogy az agyam begyújtja a vészjelzéseket, úgy kezdek el rohanni kifelé. Nem érdekel, hány ember lát most minket, sem az, hogy mit szólnak a viselkedésemhez. Jelenleg nincsen más vágyam, mint egyedül lenni az időközben kicsorduló könnyeimmel. 

Magassarkú cipőimet a kezemben lóbálva, magányosan sétálgatok a legnagyobb madridi park ösvényein. Lábaim még a harisnyán keresztül is érzik az aszfaltból kiáramló hideget, amitől libabőrös vagyok, de nem törődöm vele. Egyetlen lélek sem jár itt rajtam kívül, és ez megnyugvással tölt el. Végre kiszellőztethetem a fejemet a különböző fák, bokrok, illetve növények nyújtotta környezetben. Könnyeim már alábbhagytak, a lelkemben dúló heves érzelmeket azonban képtelen vagyok visszafogni, mert tőlem erősebb a láng, ami felperzsel most engem.

Céltalanul bolyongok a festői szépségű tájon, azonban fogalmam sincsen, hova tartok vagy mit kellene tennem. Talán az lenne a legcélszerűbb, ha beszélnék az unokatestvéremmel, hiszen ő minden nehézségben megtalálja a megoldást, de valószínű, hogy ő is az újdonsült vőlegényem mellett állna ebben az esetben, így jobb, ha ezúttal nem a kapushoz fordulok segítségért és más lehetőség után kezdek kutatni. Már ha lenne más lehetőség...

Hirtelen pillantom meg egy férfi sziluettjét néhány száz méterre tőlem, amitől a földbe gyökerezik a lábam és mozdulni sem bírok tőle. Azonnal belém csap a felismerés, ahogy alaposabban végigmérem őt, és ezzel nem csak én vagyok így. Sötét szemeivel áthatóan figyel engem, hogy aztán gyors léptekkel induljon el felém. El akarok futni a közeléből, viszont a testem egyáltalán nem engedelmeskedik nekem, így magatehetetlenül nézem, ahogy egyre közelebb és közelebb rohan hozzám. Az estélyen viselt öltönyében is rendkívül dinamikus a mozgása. 

- Cami. - Enyhén lihegve mondja ki a nevemet, amint ideér, én pedig még mindig egy helyben állva nézek fel rá. - Végre megtaláltalak. - Meglepve fogadom, amint megérzem magam körül az erős karjait, melyek óvóan ölelnek magukhoz, ennek köszönhetően reagálni sem vagyok képes a cselekedetére. Nem is tudom, a szívem egy apró zuga örül a hátvéd jelenlétének, ám a düh most sokkal nagyobb erővel dolgozik bennem. 

- Hagyj békén! - Hirtelen kelnek életre a kezeim, melyek ellentmondást nem tűrően lökik el a focistát a közelemből. Haragom a jelenlétében kezd csak igazán életre kelni. 

- Kérlek, engedd meg, hogy megmagyarázzam! - A barna szemekben látom a megbánást, illetve a vonásaiban a könyörgést, nekem viszont semmi kedvem a magyarázkodását hallgatni.  

- Ezen nincs mit megmagyarázni, és jobb, ha most elmész. -  Szerencsére az agyam előbb kapcsol, minthogy bármi olyat mondjak neki, amit később nagyon megbánhatnék, s ezért a hangomban nem rejlik más, csupán a közömbösség. Ám ismerve őt, biztos nem fogja ennyiben hagyni a helyzetünket, nem fog elmenni, így az én dolgomat sem könnyíti meg. 

- Nem foglak csak így itt hagyni. - Sejtésem be is igazolódik, amint határozott hanglejtéssel tudtomra adja az elhatározását. - Igen, tényleg hibáztam. Meg kellett volna beszélnem veled, mielőtt döntök, de azt hittem, már túlléptél ezen és nem jelent neked semmit. - Vehemens szavai hallatán kicsit kezd tisztulni a fejemben a kép. Szóval erről fúj a szél...

- Nem az fáj, hogy ő itt van, hanem azok a sebek, amiket a jelenléte feltépett a múltból. - Magamhoz képest megdöbbentő nyugodtsággal kezdek el beszélni. Ideje tiszta vizet öntenem a pohárba, hogy ő is megértsen engem. - Fernando már régen nem érdekel engem, de tudod, min mentem keresztül miatta. - A szívem összeszorul, miközben az emlékek hihetetlen gyorsasággal peregnek le előttem. A szakításunk körülményei, a kórházi ágyban ébredés, és a pillanat, amikor az orvos egyetlen másodperc alatt töri össze az addig gondosan felépített életedet. - Azt hiszem, nem készültem még fel arra, hogy szembe tudjak nézni vele. - Könnyeim észrevétlenül indulnak meg a szemeim sarkából, s az arcomon végigfolyva, végül a sós cseppek a földön landolnak. Nem akartam én ezt. Nem terveztem, hogy már megint elgyengülök a fájó képek hatására. Olyan ez, mintha évek hosszú munkája veszne kárba, holott mennyit küzdöttem. De mindez semmit sem ér... 

- Én nem akartalak bántani, sosem tennék ilyet. - Megérezve érintését a bőrömön, amint óvatosan próbálja letörölni a könnyeket, szabálytalan légzésem kissé alábbhagy, megnyugodni mégsem tudok teljesen. - Bele sem gondoltam igazán, mit okozok ezzel, de nagyon sajnálom. Ha tehetném, mindent visszacsinálnék csak, hogy neked ne fájjon... - Mondandója őszinteségről árulkodik és ez enyhe bűntudatot ébreszt bennem. Az utóbbi néhány évben ő volt az egyetlen reményem arra, hogy életben maradjak. Az egyetlen, aki mellettem állt a legnehezebb napokon is, amikor úgy láttam, jobb lenne meghalni, mint élni. Mert akkoriban tényleg így éreztem. Sergio azonban új utat mutatott a számomra, segített feldolgozni a lehetetlent, tulajdonképpen a biztos haláltól vagy a teljes megbolondulástól mentett meg, amiért örökké hálás leszek neki. Hibázott, de nem érdemli meg, hogy ezért életem végéig haragudjak rá, annál sokkal többet tett már értem. Gondolataimba merülve, alig veszem észre, hogy a keze már nem simogat. Indulni készül...

- Maradj, kérlek! - Csuklóját megfogva, elérem, hogy ne menjen túl messzire, így ismét megfelelő közelségbe kerülünk.  - Szükségem van rád. - Fejemet izmos mellkasára hajtom, így suttogom halkan, miért kiált a lelkem. Lehunyva szemeimet, élvezem az orromba kúszó jellegzetes illatot, ami valamelyest megnyugvást hoz nekem. 

- Hisz te reszketsz. - Kezeivel körbefogva a fejemet, apró puszit lehel a fejem búbjára, s valószínűleg azt is megérezheti, hogy mennyire fázom. Ezért levéve magáról a zakóját, a vállamra teríti azt, nem törődve azzal, hogy vele mi lesz. Ha tehetném, azonnal vissza is adnám neki, hiszen nem szeretném, hogy miattam betegedjen le. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy úgy sem engedné, éppen ezért kénytelen vagyok belenyugodni a helyzetbe. 

- Köszönöm! - Hálásan tekintek fel rá, majd egy gyenge félmosoly kíséretében biccentek a park kijárata felé, ezáltal könnyedén értésére adom, mire vágyom jelenleg, és szinte olvasva a gondolataimban, a kezemet fogva vezet az autója felé. - Ne haragudj rám, amiért jelenetet rendeztem. - A rövid út alatt eszembe jut a botrány, amit okozhattam a kirohanásommal. El is szégyellem magamat rögtön. Hirtelen már nem is merek a szemébe nézni. - Nem is tudom, hogy fogjuk kimagyarázni a vendégek előtt a dolgot. - Kezd el járni az agyam, elvégre hamarosan talán még címlapra is kerülhetünk emiatt. 

- Iker elintézte a dolgot, emiatt nem kell izgulnod. - Elmosolyodom az információ hallatán, hisz ki más oldaná meg a problémát, ha nem az én drága unokatestvérem. Nem is ő lenne, ha nem érezhetné fontosnak magát ilyen helyzetekben, de többek között ezért is szeretem a kapust annyira. - Különben sem érdekel senki véleménye, az egyetlen, ami számít, az te vagy. - Rántja meg a vállát nem törődöm módon, mialatt még közelebb húz magához, így haladunk kifelé. 

Kicsit olyan most, mintha magunk mögött hagynánk minden kételyünket, a horizonton éppen felbukkanó nap pedig megerősíti bennem ezt az érzést. A harmatos napsugarak törődően simogatják megfáradt vonásaimat, s egy mélyet sóhajtva, már pozitívabban tekintek a jövő fel. Mert történjen bármi, én megtaláltam a helyemet az andalúz védő mellett, s hiába nem szeretem még őt szerelemmel, hiszem, hogy az idő változtatni fog ezen. Ehhez csupán egyetlen dolog szükséges, el kell engednem a múltamat és mindent, ami a szőke, kölyökképű csatárhoz köthet. Különben sosem leszek képes új életet kezdeni.