6. fejezet

Sziasztok!

Megint elnézést kell kérnem, amiért ennyi kihagyás után hozom a következő részt, azonban a szorgalmi időszak utolsó hete mindig kikészít, a vizsgaidőszak is most kezdődött el és sajnos jelenleg a tanulás élvezi az elsőbbséget, ráadásul egy darabig még laptopom sem volt. Ennek ellenére most mégis elkészültem a legújabb fejezettel. Nagyon szeretném megköszönni azoknak, akik pipálnak a részek alá, jól esik, hogy ilyen formában is kapok véleményt. Illetve külön hálás vagyok Viviannak, aki a tegnapi kis mélypontomból talpra tudott állítani, és ezt elég, ha csak mi értjük. 

Szeretnék kellemes hétvégét, illetve jó olvasást kívánni a részhez minden egyes olvasómnak! 

Üdv,

Noemi

6. Pusztító tűz

"A hűség a legszebb emberi tulajdonság, és néha a legfájdalmasabb is. Mert ahhoz, hogy valakihez hű légy, a másikhoz hűtlennek kell lenni. Valakit el kell árulni." 

~Müller Péter

Burn it down

Camila Fernández
Madrid, 2015 január

Könnyeim alábbhagytak egy gyors zuhanyzás után, mégis nyugtalanul üldögélek az unokatestvérem házában. A világos falak kíméletlenül zárnak körbe a nappaliban, melynek ízléses berendezése hűen tükrözi Sara stílusát. A sötétbarna kanapén ülve, szemlélődöm körbe az ülőgarnitúrához hasonló színű bútorokkal berendezett helyiségben. Tekintetem a kanapé előtt fekvő üvegasztalra irányul, ahol megannyi kép sorakozik fel, amelyeken Iker, Sara és Martin szerepelnek. Milyen tökéletesek együtt. Egyszerre fog el az öröm, és a szomorúság, amiért nekem nem lehet ilyenben részem. És még azt a keveset is elveszíthetem, amim most van.

- Szóltam neki, hogy itt vagy, azt mondta, nemsokára itt lesz érted. - Egyetlen unokabátyám éppen most tér vissza a konyhából, ahol eddig telefonált, ezzel kizökkentve a letargikus állapotból, amibe belesodrom magam minden újabb gondolattal. Leülve mellém, tekintetem rögtön felé irányul. 

- Köszönöm! - Mosolyodom el keserédesen, elvégre fogalmam sincs, milyen lesz újra látni a vőlegényemet, mindezek után. Képes leszek-e egyáltalán a szemébe nézni? El tudom-e játszani a hűséges menyasszonyt? 

- Nem értelek. - Csalódottan ingatja a fejét, a barna szemeiben azonban többet látok ennél: csalódottságot némi megvetéssel vegyülve. Összeszorul a szívem, tudva, hogy megint csalódnia kellett bennem. Hazudnia kellett, különben azonnal lebuktam volna, elvégre nem otthon töltöttem az estét, és az egyetlen értelmes magyarázat, amit a védőnek lehetett adni, az az volt, hogy Ikernél aludtam. Egyetlen éjszaka alatt leromboltam mindazt, amit évek gondos munkájával építettem fel. - Úgy látszik, nem volt elég a szenvedés, amin eddig mentél keresztül, miatta. - Éllel a hangjában veti a szememre, hogy ismét hibáztam és bedőltem neki. Mind a ketten pontosan tudjuk, hogy újfent rajtam fog csattanni az ostor. Ő nem fog megérezni minden bizonnyal semmit sem ebből az egész helyzetből, én viszont annál inkább. Megint én húzom majd a rövidebbet. 

- Össze vagyok zavarodva. - Arcomat a kezeimbe temetem, miközben a sötét tincsek lágyan omlanak előre, ezzel eltakarva, mekkora káosz uralkodik most bennem. Nagyot sóhajtva, próbálok erőt meríteni, nehogy elsírjam magam, ám néhány kósza könnycsepp makacsul folyik végig a bőrömön. 

- Nyugodj meg! - Simít végig többször egymás után a hátamon, ami nyugtatólag hat rám. - Ha Sergio észreveszi, hogy zaklatott vagy, ki fogja deríteni az igazságot. - Próbál jobb belátásra bírni, több-kevesebb sikerrel.

- De nem tudok ezek után a szemébe nézni. - Indulattól fűtve cseng a hangom, viszont kétségbeesett tekintetemmel némán kiáltok a segítségéért. Szükségem van rá mindennél jobban. Csak a kapus képes arra, hogy megoldást találjon. Kisgyerekként is mindig ő mentett ki a bajból. Azóta felnőttünk mind a ketten, ám a helyzet nem változott. Ezért is szeretem őt úgy, mint a bátyámat. 

- Gondoltál volna erre akkor, amikor lefeküdtél Fernandoval. - Rivall rám idegesen és teljesen jogosan. Már éppen válaszolnék, ám egy kulcscsomó csattanása a földön mindkettőnket megrémiszt. A szívem kihagy egy ütemet és biztos vagyok benne, hogy hasonlókon megy keresztül a mellettem ülő is. A hang irányába fordulva, szembesülünk a rideg, kegyetlen valósággal, mely szerint Sergio áll az ajtóban, teljes életnagyságban. És felteszem az életemet rá, hogy mindent hallott. Elég csak rá nézni. Vonásaira a megdöbbenés kíméletlenül ül ki, ugyanakkor a sötét íriszekben feltűnik a fájdalom is. Mint egy frissen megsebzett vad, áll ott az ajtóban, erőt gyűjtve az életben maradáshoz.

- Ugye ez nem igaz? - A falnak támaszkodva, megrökönyödve néz végig rajtam. 

- Sergio, én... - Mindent elsöprő gyorsasággal pattanok fel a kanapéról, szinte futva teszem meg a lépéseket, melyek elválasztanak a közeléből. Nem tudom, honnan van még bátorságom elé állni, de már pusztán néhány centiméter választ el minket egymástól. Minden porcikám remeg a félelemtől. Nem vagyok még felkészülve erre a beszélgetésre. Nem most kéne megtörténnie, de a sors ezúttal sem hallgatott meg. - Én megmagyarázom... - Cérnavékony hangon szólalok meg ismét, ám nem állom a pillantásait, amik égetik a lelkemet. 

- Miért? - Halkan kérdezi meg az első dolgot, ami az eszébe, ám érzem, ez még csupán a kezdet és a bomba nemsokára robbanni fog. - Azt kérdeztem, miért? - Erélyesebb hangnemet felvéve, a karom után nyúl, amit erőteljesen szorít meg, ennek köszönhetően halk szisszenés hagyja el ajkaimat. Hihetetlen számomra, hogy az a férfi, aki az életét adta volna értem, most ilyen kegyetlenül bánik velem, és mindez az én hibám, csakis az enyém. 

- Én..én... - Testem a zokogástól rázkódik, ami miatt csupán összefüggéstelen hebegés-habogásra futja tőlem. Képtelen lennék neki megmondani a választ, mert hiába voltak problémáink, nem ezt a megoldást kellett volna választanom. Ezért a meggondolatlanságért viszont fizetni fogok, méghozzá hatalmas árral. 

- Azt hittem, hogy te más vagy, de rosszabb vagy az összes ribancnál. - Lökve egyet rajtam, elenged, én pedig néhány lépést hátrálok a lendülettől, amivel kimozdított az egyensúlyomból, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem estem el. Habár azt is megérdemelném ezek után. - Egyszer lépek ki a házból, máris szétteszed neki a lábad, te olcsó kurva. - Mint egy véres rongyon, úgy néz végig rajtam, ami gyűlöletet ébreszt bennem, végtelenül gyűlölöm magamat. - Felfordul a gyomrom tőled, hallod? - Kiabál velem, én viszont egy helyben állva, mozdulatlanul hallgatom a mocskomat, amit a fejemhez vág, és amit már sosem fogok tudni lemosni magamról. - Nézz a szemembe, ha már egyszer lefeküdtél vele! - Provokálni akar, ám ez sem jut el hozzám és célt sem ér vele azon kívül, hogy eléri a figyelmemet, a tekintete belefúródik az enyémbe. - Legalább a gyűrű rajtad volt, amikor alatta nyögtél? - Egyetlen sós cseppet enged végigfutni a meggyötört vonásain, hogy aztán agresszíven letörölve azt, leplezze, mennyire könnyedén összetörtem őt, elvégre a vörös, szenvedéstől csillogó szemei mindent elárulnak, ha akarja, ha nem. 

- Menj fel a szobába! - Iker amint magához tér a veszekedésünk okozta sokkból, cselekvésre szánja el magát, és elém állva, védeni akar a csapattársától, holott egyáltalán nem érdemlem meg. Utasítását figyelmen kívül hagyva, még mindig egy helyben állok. - Menj már! - Rivall rám erőteljesen, aminek köszönhetően eléri a várt hatást és elindulok felfelé a lépcsőn, hátat fordítva annak a férfinak, akihez majdnem hozzámentem volna. Akinek hálával tartozom, mégis becsaptam. 

- Bár ne fájna ennyire, de még gyűlölni se tudlak. - Szavaival azonnal hat rám, így megtorpanva, visszapillantok a védőre, aki még mindig ugyanott áll, mint eddig. Őszintesége kegyetlenül csap arcon, mint egy óriási pofon, amit az ember az élettől kap. Kezem elfehéredik, ahogy a kovácsoltvas korlátot szorítom, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy összeessek itt helyben. 

- Sergio, kérlek... - Kapus csapattársa igyekszik őt meggyőzni, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy megbeszéljük a dolgokat, ám ismerve a makacsságát, úgysem hagyja annyiban a helyzetet, amíg ránk nem zúdítja minden haragját. 

- Fogd be a pofád! - Ordítva utasítja csendre azt az embert, akit a legjobb barátjának tart, ami megijeszt. Sosem láttam még őket veszekedni, a barátságuk is köztudott tény volt minden futballkedvelő ember számára, most mégis egymás ellen kell szót emelniük. Miattam. - Te is ugyanúgy elárultál engem. - Iker méltóságteljesen tűri a hozzá intézett mondatot, hiszen mi mást is tehetne, tartania kell a hátát, mert már így is bőven elég csorba keletkezett általam az ő becsületén is. - Habár mit is várhattam volna, hisz egy vérből valóak vagytok. - Veti oda mindkettőnknek címezve a sértést, hogy aztán feldühödve viharozzon ki a házunkból, teljes erőből bevágva a bejárati ajtót. 

Én pedig abban a pillanatban török össze véglegesen. Könnyeim ellentmondást nem tűrően indulnak meg szemeim sarkából, nekem pedig nem marad erőm ahhoz sem, hogy megtartsam magamat, nemhogy még elfojtsam a kitörő zokogásomat. Leülve a lépcső egyik fokán, reménytelenül tekintek bele a nagyvilágba. Hamarosan az unokatesóm is csatlakozik hozzám. Magához ölelve, szótlanul próbál nyugalmat nyújtani számomra. De hogy lehetnék nyugodt, mikor egy pusztító tűz erejével égettem porig mindent, ami az életemben egykor biztos pontot jelentett? 

See no more

Sergio Ramos
Madrid, 2015 január

A spanyol főváros egyik legeldugottabb kocsmájában kötök ki hosszas autózás után. Nem találom más módját annak, hogy felejteni tudjak, még akkor sem, ha tisztában vagyok vele, hogy nem szabadna itt lennem. Jelen pillanatban ez mégsem érdekel, ahogy az előttünk álló meccsek, az edzések. Semmi nem számít.

- Még egy kört, legyen szíves. - Nehézségek árán sikerül csak kimondani a szavakat, amelyek újabb pohár alkoholos ital után kiáltanak. A húszas éveiben járó, fekete hajú, barna szemű, teltebb alakú, kitetovált pultos csaj pedig készségesen segít nekem abban, hogy minél mélyebbre süllyesszem magam abban a szakadékban, ahova a menyasszonyom lökött bele.

- Nem lesz ez egy kicsit sok? - Kíváncsiskodik aggódóan, mintha tényleg érdekelné, hogy milyen állapotban vagyok, de tisztában vagyok vele, hogy az ilyen nőknek mindig van valami hátsó szándékuk.

- Semmi közöd hozzá. - Éppen ezért válaszolok neki kimérten, hogy még véletlenül se próbálkozzon újra. Elterelve a figyelmemet, körbenézek a már jól ismert helyiségben, amit a cigaretta füstje borít be, keveredve a különböző alkoholos tartalmú italok aromájával. Latinos zene szól, illetve hallom a halkan duruzsoló embereket, akik az asztaloknál beszélgetnek kedélyesen.

- Csak nem tudom megérteni, hogy egy ilyen pasi, mint te, mit keres itt egyedül és búslakodva. - A negédes mosoly és a ravaszan csillogó sötét szemek, melyek az arcát díszítik, nem váltanak ki mást belőlem, mint közönyt és érdektelenséget. 

- Nem a te dolgod. - Lehúzva a pohár whisky-t, hangos csattanással teszem le a poharat a pultra, de szerencsére az nem törik darabokra, habár azt sem bánnám most. Az a pohár pont úgy törne össze, ahogy én törtem darabokra, mikor meghallottam a szavakat a kapus szájából. 

- Tudod Szépfiú, folytathatnánk nálad is ezt a beszélgetést munka után. - Ajánlja fel magát, és biztos vagyok benne, hogy készségesen állna a rendelkezésemre, ha arról lenne szó, de jelen pillanatban gyomorforgatónak találom az ajánlatát. Mert bármi is történt, nem tudnék más nőre nézni Camila mellett. Még így sem, hogy elárult. Pedig ő volt az a nő, akinek én is hűséget esküdtem, aki miatt kész voltam megváltozni és hátrahagyni a nőcsábász múltamat.

- Inkább kopj le, amíg szépen mondom! - Szólal meg hátulról egy ismerős és mély hang, melynek hatására a fiatal lány szúrós tekintettel néz végig a mögöttem lévőn, de végül mégis odébbáll. Az illető felé fordulva, a portugál csapattársamat pillantom meg. - Elég nyomós indoknak kellett lennie, amiért így kiütötted magad. - Cristiano nem zavartatva magát, foglal helyet a mellettem lévő bárszéken, azonban hamar felhívja magunkra a figyelmet, elvégre a vendégek közül is sokan felismernek minket azáltal, hogy megjelent itt.

- Hogy találtál ide? - Valóban érdekel, hogyan került ide az éjszaka közepén, mikor otthon kellene lennie a kisfiával és a barátnőjével, ezzel ébreszt fel bennem némi bűntudatot, hiszen én szakítom el a családjától a késői órákban. 

- Iker felhívott, én pedig ismerlek téged annyira, hogy tudjam, melyik a kedvenc helyed. - A kapus nevét meghalva, akit a legjobb barátomnak, a testvéremnek tartottam,  még az eddiginél is nagyobb düh költözik a lelkembe. - Nem azért jöttem, hogy tanácsokat adjak, csak itt vagyok, ha úgy érzed, hogy szükséged van valakire, akivel beszélhetsz. - Kezével megpaskolva a hátamat, biztosít a támogatásáról, ennek köszönhetően megenyhülök egy kicsit, mielőtt újra kitörne belőlem minden, mint egy vulkánból, ami felégeti maga körül, amit csak talál. 

- Megcsalt, érted ezt? - Nagyot sóhajtva, veszek erőt magamon és teszem fel neki az engem legjobban foglalkoztató kérdést. Kétségbeesetten nézek rá, hátha tőle megkaphatom a választ, holott mélyen belül tudom, hogy erre csak egy valaki képes válaszolni, de inkább meghalok, minthogy még egyszer közöm legyen ahhoz a nőhöz. - Pedig mindent megadtam neki, én voltam a világ legtürelmesebb embere, a lehetetlent is megtettem azért, hogy szeressen, és ő azzal hálálta meg, hogy az első adandó alkalommal odaadta magát neki. - Mintha egyetlen kortyot sem ittam volna, folynak belőlem a szavak, melyek a kiábrándultságról árulkodnak. - Ráadásul azzal az idiótával... - Látom a portugál arcán a meglepettséget, habár biztos vagyok benne, hogy tudja, vagy legalábbis sejti, kiről beszélek. - Tényleg ezt érdemlem azok után, amiket érte tettem? - Újabb reménytelen kérdés hangzik el tőlem, amire ismét nem kapok feleletet. Tehetetlennek érzem magam, miközben az érzelmek fokozatosan temetnek maguk alá. És még a pia sem képes velem elfeledtetni ezt a szenvedést. - Hogy lehettem ennyire vak. - Végül pedig nem marad más a számomra, csupán a magam hibáztatása és az önostorozás, amiért ennyire idióta voltam. Amiért életemben először mertem valakit szeretni, és aminek köszönhetően egy életre szóló sebet szereztem.

- Elég lesz mára. - Hosszas hallgatás után az aranylabdás focista végül próbál rávenni a távozásra, amibe egyedül azért egyezem bele, hogy ne keltsünk feltűnést. Leszállva a székről, szükségem van a csapattársam segítségére ahhoz, hogy biztos léptekkel el tudjam hagyni a helyet. Tekintetem elhomályosul néha-néha, a bódultság állapota a friss levegőn vesz erőt rajtam, viszont hálás vagyok neki, amiért rá legalább számíthatok, ha már pont azok szúrtak hátba, akiktől a legkevésbé sem vártam volna. És most nem marad más számomra, mint a gyűlölet. Nem akarom őt látni többé.