3. fejezet

Hatalmas csoda történt, ugyanis életemben nagyjából először tényleg az ígért időpontban érkezem a friss résszel, ami tulajdonképpen egy átkötő rész, mert a negyedik talán a legfontosabb fejezet lesz a történet szempontjából, és ezt ezzel a résszel próbáltam meg felvezetni. Igazság szerint bizonytalan vagyok, mert nemrég kaptam egy tragikus hírt, ami rendesen lesokkolt és azért sikerült ilyen gyorsan megírnom a fejezetet, mert valahova menekülnöm kellett a gondolataim elől. Úgyhogy fogalmam sincs, hogy mennyire lett jó vagy sem, de mivel nem akarlak titeket megvárakoztatni, illetve ennél jobban úgy sem menne, ezért teszem most közzé a harmadik fejezetet. Remélem, még van, akit érdekel a történet, azoknak pedig nagyon köszönöm, akik rendszeresen pipálnák a fejezetek alatt, nagyon hálás vagyok nektek. Jó olvasást kívánok, illetve élvezzétek ki a hétvége maradék részét. 

Üdv,

Noemi

3. Lehetne máshogy

"A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass."

~ Szurovecz Kitti

Send my love

Camila Fernández
Madrid, 2015 január

Az Atlético de Madrid labdarúgó csapatának stadionja ismét telve van emberekkel, elvégre a mai délután egy jeles napként fog bekerülni a klub történelmébe. Ezen a szeles januári napon minden erről szól, a sajtóban pedig hatalmas a felhajtás. Ezért vagyok itt én is, mint újságíró, aki az egyik sportcsatorna internetes portáljának szerkesztője. Hiszen a tékozló Kölyök hazatér szeretett nevelőegyesületébe. 

Mindenki izgatottan várja már a labdarúgó megjelenését a gondosan ápolt zöld gyepen, én viszont valahol a háttérben meghúzódva, a fedett cserepad árnyékában tekintem majd végig több társammal egyetemben a bemutatást. Karba font kezekkel tekintek előre, mialatt a szél egyre erősebben fújva, kócolja össze az így is kósza tincseimet. Rossz előérzetem van, és nem vágyom másra, minthogy túléljem ezt a napot és elfelejthessem az egészet. 

Hirtelen morajlik fel a közönség, ami visszarepít a valóságba a gondolataim világából. Kezdetben nem értem, miért ilyen hangosak a rajongók, azonban a pályára pillantva, teljes életnagyságban jelenik meg előttem a férfi, akit egykoron életem szerelmének hittem. Összeszorul a szívem, ahogy eszembe jut egy emlék még azokról az időkről, mikor a kék mezes londoni együttes focistája volt. Az egyik gyengébben sikerült mérkőzése után arról álmodozott az ölembe hajtva fejét a lakásom kanapéján, hogy egy napon visszatér ide, és engem is magával visz. Az álma egyik részét teljesítette is, azonban engem könnyedén magamra hagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

Szőke haja gondosan van bezselézve, büszkén viseli a Matracosok mezét. Végignézve szeplős arcán, a vonások, amiknek köszönhetően a Kölyök becenevet kapta, már fakulóban vannak, ugyanakkor a barna szemeiben és a mosolyában még mindig látni némi pajkosságot. A mosolyában és a csillogó tekintetében, amikbe annak idején én is beleszerettem.

Mellette pedig egy gyönyörű, világosbarna hajú kislány, és egy tündéri, sötét hajú kisfiú lépkednek vigyorogva, az apjuk számával ellátott felsőkben. Le sem tagadhatná őket, annyira hasonlítanak rá mindketten, és ahogy bánik velük, mindenki láthatja, mennyire remek apa. Habár ebben sosem volt kétségem. Ezt látva pedig nem kell sok, és újra megjelennek a tudatomban a képek egy kisbaba sziluettjéről, majd a baleset pillanatai kísértenek megint, aminek következtében elvesztettem a gyermeket, akit a szívem alatt hordtam. Ha nem ütött volna el az az autó, ha egy kicsit is jobban figyeltem volna, ha nem rohantam volna utána, akkor ma már régen anya lehetnék és  büszkén foghatnám a fiam kicsi kezét.

Nagyot sóhajtva, próbálom kiűzni a  kínzó gondolatokat a fejemből, de azok nem eresztenek el. A szívem közben minduntalan azt súgja, hogy nem kellene ennek így lennie. Lehetne máshogy is. Állhatna ott a közös gyerekünkkel, élhetnénk boldog házasságban és szabadon szerethetnénk egymást. Azonban a valóság egészen más. Neki nem én kellek, nem engem választott.

Egyetlen pillantást vetek csupán az ujjamon pihenő gyémántberakásos ékszerre, amit már annyira megszoktam, hogy fel sem tűnik, hogy a kezemen viselem. Majd ismét a pálya felé irányítom a figyelmemet, egyáltalán nem számítok rá, hogy a már jól ismert barna szempár tulajdonosa észrevesz az emberek között, és nem ereszti a tekintetemet. Hosszasan veszünk el a másik íriszeinek világában, ugyanakkor ez nem az a tipikus, romantikus jelenet, mint a legtöbb szerelmes filmben. Valami furcsa csillogást látok a pillantásában, mintha nem lenne felhőtlenül boldog, de biztosan csak képzelődőm. Nem gondolhatok ebbe többet annál, mint ami. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer higgyek benne. Éppen eléggé felforgatta már az életemet, és neki még ez sem elég. Visszatért, hogy még több szenvedést okozhasson. 

- Lehetne máshogy, de nem hagytál nekem más választást. - Suttogom magam elé halkan, szinte tátogva, amit gondolok, elvégre biztos vagyok benne, hogy nem hallja, ám ha elég szemfüles, akkor könnyedén le tudja olvasni a számról ezt a pár szót. Végül erőt véve magamon, néhány újságíró munkatársamat követve, fordítok ennek az egésznek hátat és indulok el a sajtótájékoztató helyszíne felé.

Miután véget ér a sajtótájékoztató, amilyen gyorsan csak lehetett, összeszedtem a cuccaimat és elhagytam a média számára fenntartott termet, abban a reményben, hogy elég anyagot szedtem össze ahhoz, hogy megírhassam a rövid beszámolómat.

Most pedig már egyedül álldogálok a késő délutáni órákban, a folyóparti stadion hátsó kijáratánál, várva a vőlegényemre, akinek a számláján már pár perc késés nyugszik, ám ezért nem haragszom meg rá. Az edzője biztosan megint nem ismeri az óráját, nekem pedig nem marad más, csak a bosszankodás, de ez van, ha egy focista lesz a választottad. 

Alig várom, hogy végre hazamehessek és elfelejthessem, hogy ez a nap egyáltalán megtörtént. Bárcsak minden ilyen könnyű lenne, de nem az, hiszen a következő pillanatban egy túlságosan ismerős, fekete Aston Martin gurul ki a parkolóból és közel sincs olyan szerencsém, hogy ne vegyen észre. 

- Azt hittem, a vőlegényed érted jön. - Megállva előttem, a jármű tulajdonosa lehúzza az ablakát, így ismét tisztán láthatom a szőke, szeplős csatárt, aki nem szalasztja el az alkalmat és gúnyos megjegyzésével próbálja elérni, hogy elbizonytalanodjak. Valójában nem olyan nehéz megingatnia, elvégre a márkás órámra nézve, aggasztóvá válik a tény, hogy az andalúz hátvéd még mindig nincs itt. 

- Nemsokára itt lesz, ne aggódj! - Karjaimat összefonva a mellkasom előtt, magabiztosan tekintek a focistára. Még véletlenül se adnám meg neki azt az örömet, hogy újra hatással legyen rám bármilyen módon is. Teljes mellszélességgel kiállok a jövendőbeli férjem mellett. 

- Örülök, hogy eljöttél. - Gyorsan vált témát, amint megérzi a helyzet kellemetlenségét, de arra nem gondol, hogy a szavaival csak maga alatt vágja a fát. Talán jobb lenne, ha meg sem szólalna, akkor lehet, hogy kevésbé érezném azt a furcsa hideget és meleget, ami a testemen egyszerre árad végig most, hogy újra a közelemben tudhatom őt. 

- Nem miattad. - Vágom rá azonnal, nehogy még a végén elbízza magát, mikor nincs miért. Szemernyi reményt sem hagyok neki, mert nem érdemeli meg. Azt a kártyát már régen eljátszotta. - A munkám kötelezett rá. - És ezt számára is próbálom egyértelművé tenni.

- Gondoltam. - Mosoly jelenik meg arcán, ám ismerem őt annyira, hogy tudjam, megint nem őszinte a gesztusa. Mintha valami marcangolná a lelkét. Ám arra egyáltalán nem számítok, hogy hangot is ad annak, ami nem hagyja nyugodni. - Hogy értetted? - Nem kell sok hozzá, hogy rájöjjek, mire gondol. Hogy a szavak jelentése érdekli őt, amiket a pályán suttogtam sokkal inkább magamnak, mint neki. 

- Nem fontos. - Próbálom rögtön lezárni a kínos beszélgetést, mert egyáltalán nincs kedvem tovább a közelében maradni, ám a Kölyök becenévre hallgató csatárt ez egy cseppet sem érdekli.

- Beszélnünk kell! - Vágja rá azonnal az általam legjobban utált kifejezést, amint terelni igyekszem a témát. Ha valaki azt mondja nekem, hogy beszélnünk kell, abból eddig számomra sosem sült ki semmi biztató dolog. Különben sincs rá szükségem, hogy vele beszélgessek.

- Dehogy kell. Nekünk nincs semmi közünk egymáshoz. - Kíméletlenül tagadom meg minden lehetőségét annak, hogy még egyszer egy légtérben kelljen tartózkodnom vele. Nem bírnám ki újra, rettegek attól, hogy egyszer ismét elgyengüljek a közelében, ezért jobb, ha nem is adom meg az alkalmat neki erre. 

- Tudom, hogy most nem tudlak meggyőzni, de ha mégis meggondolnád magad, gyere el erre a címre holnap este. - Nyújt felém egy papírfecnit, amin feltételezéseim szerint az ő kézírásával olvasható egy madridi cím. Önkéntelenül is elveszem tőle a lapocskát, hogy aztán a kezemben gyűrjem össze azt, jelezve felé, mennyire nem hat meg a kérése. A papír végül a zsebemben köt ki, mert nem akarok szemetelni a nyílt utcán. 

- Camila. - Hirtelen rezzenek össze, amint meghallom a háttérből Sergio hangját, aki idegesen szólít meg engem. Ijedten kapom az irányába a fejemet, így tisztán látom, mennyire felgyorsulnak a léptei a címeres melegítőben lévő focistának. - Mit akarsz a menyasszonyomtól? - Végül ideérve mellém, gyilkos tekintettel néz egykori legjobb barátjára. Ha szemmel ölni lehetne, a spanyol támadó már nem biztos, hogy ezen a világon lélegezne, ám neki sem kell több, könnyedén állja a rávetülő dühös pillantást. Szinte tapintható közöttük a feszültség. Nem gondoltam volna, hogy lehet még rosszabb a nap, de tévedtem. 

- Nem történt semmi, csak beszélgettünk. - Megérezve magamon a hátvéd karját, amely birtoklóan húz magához, minden erőmmel azon vagyok, hogy legalább egy kicsit lenyugtassam a parázsló hangulatot közöttük. - Fernando amúgy is menni készült, hiszen a családja türelmetlenül várja már őt. - Hangomból csöpög az irónia, miközben jelentőségteljesen nézek rá az előbb említettre, hogy vegye a célzást és hagyjon minket békén. Majd megfogva Sergio kezét, azonnal elérem, hogy távolabb menjünk a szőke labdarúgótól. 

- Minden rendben van? - Nem telik el egyetlen másodperc sem, máris felteszi a lehető leglehetetlenebb kérdést számomra, amint szembe kerülünk egymással. Mélyen bámul engem a mogyoróbarna szemeivel. Tenyerei az arcomra simulnak, én pedig némi megnyugvást érzek az érintése által. A hirtelen felbúgó motorhangtól pedig megkönnyebbülök. Végre elment. 

- Persze. - Kezeimmel hamar találom meg az övéit, s egy vérszegény mosoly társaságában akarom meggyőzni az állításomról. - Minden a legnagyobb rendben, csak haza akarok már végre menni. - Sóhajtok fáradtan, ezzel is üzenve neki és remélve, hogy érti a célzást. Igazából semmi sincsen rendben, mert a zsebemben lévő cetli nem hagy nyugodni egyetlen pillanatra sem. Égeti a bensőmet a félelem, ugyanakkor kíváncsi is vagyok, hogy mit akar tőlem a támadó és leginkább, hogy miért most szeretne velem beszélgetni, holott tudja, hogy ezzel már talán régen elkésett. Mert minden lehetett volna máshogy is, de ő akkor nem engem választott.