Sziasztok!
Nem terveztem, hogy pont egy hetet és egy napot csúszom a résszel, de sok minden közbejött, leginkább a sulival kapcsolatban, de végre hamarosan beköszönt a tavaszi szünet, úgyhogy most tudom hozni a soron következő részt. Igazság szerint, ez az egyik legfontosabb fejezet, sok mindenre fény derül, de azért még lesznek fordulatok a későbbiekben is. Ami azt illeti, kicsit bizonytalanabb vagyok, mert nem tudom, mennyire sikerült az érzéseket megfelelően megjelentetnem, de azért bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket a rész. Nagyon köszönöm az előző részekhez érkezett pipákat, rengeteget jelentenek nekem. Jó olvasást, illetve kellemes hetet és szünetet kívánok mindenkinek!
Üdv,
Noemi
4. Pislákoló lángok
"A szívünk önálló életet él. Olykor olyasvalakit szeret, akit nem kéne, máskor pedig azt gyűlöli, akit szeretnie kéne. Megzabolázhatatlan, akár a tengeri tajték vagy a tűz lobogó lángja. Sosem fogsz tudni uralkodni felette."
~ A.O. Esther
Madrid, 2015 január
A
következő nap egy része viszonylag gyorsan eltelt, délelőtt
megírtam a cikkemet, illetve a vőlegényem társaságában
próbáltam kipihenni a tegnapi nap fáradalmait. Csupán feküdtünk
az ágyban összebújva, nyugalomban. Azonban tudat alatt minduntalan
máshol jártam, és ez csak rosszabb lett, miután a védő elment
az edzésére. Egyedül maradtam a kavargó gondolataimmal. A
kezemben a gyűrt, megviselt cetlit szorongattam, viszont fogalmam
sem volt arról, mit kezdjek vele. Tudtam, hogy az eszemre kellene
hallgatnom, és ki kellene dobnom a kukába a papírt, hogy még
véletlenül se foglalkozzak vele, ám a szívem azt súgta, hogy ott
a helyem. Mennem kell. Különben soha nem leszek képes lezárni a
múltat és újrakezdeni az életemet. Ehhez pedig muszáj beszélnem
a csatárral, még utoljára a szemeibe kell néznem, hogy búcsút
inthessek neki, hiszen hamarosan férjes asszony leszek, és nem
léphetek így házasságra senkivel sem, tele titkokkal, ki nem
mondott félelmekkel. Így
esik meg, hogy miután autóba ültem, fél órás hosszúságú
vezetést követően most zavartan állok egy külvárosi társasház
egyik negyedik emeleten található lakásának ajtaja előtt, arra
várva, hogy annak tulajdonosa ajtót nyisson nekem. Közben az agyam
menekülő üzemmódba kapcsol, és már éppen azon lennék, hogy
minél gyorsabban elfussak a helyszínről, amikor a zár kattan, az
ajtó pedig kinyílik. A csatár megdöbben, amint felfogja, hogy
vele szemben állok. Elmosolyodom a látványán, ami egy laza
sötétkék melegítőbe alsóba és egy fehér pólóba öltözött,
feldúlt tekintetű csatárt takar, akinek szőke tincsei kócosan
merednek az ég felé. Régen mennyire szerettem így látni őt,
mikor közel sem volt olyan tökéletes. Előjöttek a hibái és
ettől sokkal emberibbnek tűnt a számomra.
- Hát
eljöttél. - Zavartan túr bele a világos hajába, rontva annak
amúgy sem rózsás helyzetén. Valószínűleg ő maga sem számított
arra, hogy eljövök, ennek ellenére mégis itt van, holott nem ez
az otthona. Sejtésem szerint ez a menedéke, ahol egyedül lehet, elvégre neki is szüksége van néha a magányra, ahogy mindenki másnak is.
-
Bemehetek, vagy itt fogjuk egymást bámulni reggelig? - Érdeklődve,
némi éllel a hangomban teszem fel a kérdésemet, aminek hatására
végre észhez tér az elbambultságból.
- Persze. - Szélesebbre tárva az ajtót, bebocsátást enged a
lakásba, aminek puritán berendezése kicsit sem lep meg. Tipikus
hely lehetne ez akármelyik egyedülálló férfi számára, ami
furcsa érzéseket ébreszt bennem, elvégre a mögöttem sétáló
személyre közel sem illik ez a szó.
A
konyhában található bárpult egyik magasított székén foglalok
helyet, és érdeklődve pásztázom körbe a modern felszereltségű
helyiséget, mígnem a tekintetem a focistán akad meg, aki lazán a
konyhaszekrénynek dőlve, figyel engem. - Megkínálhatlak
valamivel? - Végül a kínosnak ígérkező csendet ő töri meg,
amitől kissé megkönnyebbülök, ugyanakkor továbbra is feszélyez
a közelsége.
-
Nem, köszönöm! - Illemtudóan felelek. - Miért hívtál ide? -
Hogy aztán előrébb terelve a dolgokat, végre a lényegre
térhessünk. Minél előbb el akarom hagyni ezt a lakást, lezárva
egy olyan fejezetet az életemben, aminek a végére már régen
pontot kellett volna tennem, és csak az én gyengeségemnek tudható
be, hogy eddig nem sikerült ezen túllépnem.
-
Csak beszélgetni akarok. - Rántja meg a vállait nem törődöm
módon, ám minden pillanatban magamon érzem a tekintetét, még
akkor is, miközben látványosan kezdem el bámulni a családi
képeket a pult végében, melyek felhőtlen boldogságról
árulkodnak.
-
Állok elébe. - Sokkal inkább magamnak mondom ki ezeket a szavakat,
mint neki, mialatt még mindig a fotókban veszek el, melyek vegyes
érzéseket ébresztenek bennem. Mert örülök, hogy a gyerekek nem
elvált szülők csemetéiként nőnek fel, ellenben velem. Viszont a
tudat, hogy miattam akár szét is mehettek volna a szüleik, nem
kicsit ráz meg. Sosem tartottam magamat szentnek. Tudom, hogy
óriásit hibáztam, hiszen viszonyba keveredni egy házas férfival, az egyik legnagyobb tévedés a földön, és talán ezért kell bűnhődnöm, még akkor is, ha nem egyedül bonyolódtam ebbe bele. Ehhez képest én vagyok az, aki többet szenved, mióta elhagyott. Én vagyok az, aki még mindig nem képes tovább lépni.
-
Boldog vagy vele? - Kérdése nem kicsit lep meg, ezzel pedig el is
éri, hogy újra felé fordítsam az arcomat és rá figyeljek. Legalább azért hálás lehetek neki, amiért elfeledtette velem a kínzó gondolatok, igaz, csupán néhány másodperc erejéig.
-
Miért érdekel ez téged? - Vehemensen válaszolok, hiszen már a kérdését sem értem. Fogalmam sincsen, mi a célja, de már kezd idegesíteni a furcsa viselkedése. Talán azért, mert közel sem érzem magamat biztonságban mellette, hiszen túlságosan is ismer. Tudja, hogy ezzel csak el akarom kerülni, hogy választ kapjon a kérdésre, elvégre ha ez megtörténne, akkor védtelen maradnék vele szemben és esélyem sem lenne ellene.
-
Csak kíváncsiságból. - Mosolyodik el sejtelmesen, ami végképp felbosszant és már képtelen vagyok türtőztetni magamat. Szörnyű érzés félni valakitől, aki egykor az életet jelentette neked, és én most félek tőle. Rettegek, hogy újra elcsábít, ezzel mélyebb sebeket vágva az amúgy is ezer sebből vérző szívemen.
- Az
istenért, ne játszd már velem ezt az idióta játékot! -
Kezeimmel a márványfelületre csapva, haraggal telve csattanok fel.
- Mondd el, amit akarsz, aztán hagyd, hogy éljem az életemet! -
Leszállva a bárszékről, észrevétlenül teszem meg azt a pár
lépést, amíg elé nem érek, majd pontosan vele szemben állok
meg.
-
Tudom, hogy én voltam az, aki azt mondta, hogy legyen vége, de
minél jobban küzdök ellene, annál jobban hiányzol. - Rögtönzött vallomására egyáltalán nem számítok. Mondhatni teljesen lesokkol a mondata. A lehető legrosszabbkor mondja ezt nekem, mikor már semmi jelentősége a szavainak, hitelét vesztette már mind. - Most
biztos azt gondolod, milyen önző vagyok, ennek ellenére arra
kérlek, hogy hallgass meg!
- Nem
gondolod, hogy ezzel egy kicsit elkéstél? - Ujjaimmal a másik kezemen lévő gyűrűt kezdem el piszkálni, úgy nézek a szemeibe, számon kérve őt az előbb elmondottakért. - Úgy nagyjából két
évvel. - Mutatom fel két ujjamat, ezzel is nyomatékosítva, mennyire nincs itt ennek az ideje. Nem működik ez így, hogy ennyi év után feltűnik a semmiből, és puszta szavakkal mindent fel akar borítani. Nem hiheti, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy a karjaiba dőljek. Már nem az a lány vagyok, akivel megteheti mindazt, amit akkor megtett velem.
-
Igazad van. - Sóhajt fel reménytelenül. - Te voltál a nyugalmam, akihez bármikor
menekülhettem, és nem csak azért, mert olyan jó volt veled a
szex. Nekem sokkal többet jelentettél annál, még ha te ezt nem is
hiszed. - A kezemért nyúl, azonban megérezve az érintését, ezernyi villám csap belém, minek hatására azonnal el is húzom a karomat, hogy még véletlenül se nyúljon hozzám többet. - Veled együtt viszont a békém is elhagyott. És azóta
nem találom a helyemet...
-
Miért Őt választottad akkor? - Vetem fel neki az egyik kételyemet a sok közül, talán mind közül a legnyugtalanítóbbat, s hiába aggódom a válasz miatt, minden rémületemet legyőzve, mégis megkérdezem tőle.
- Már
régóta nem érzek szerelmet Ollala iránt. A gyerekek miatt
döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk újra. - Sürgető pillantásaimat látva, azonnal magyarázkodni kezd. - Nem akartam
szétszakítani a családunkat. - Engem azonban kevésbé hat meg, amivel újra hitegetni próbál.
-
Értem én, nem akartad, hogy a családod sérüljön, de engem
gondolkodás nélkül eldobtál. - Vágom a szemébe a fájó igazságot. Nem foglalkozom már se azzal, mennyire fáj ez még mindig nekem, se azzal, hogy ő mit szól hozzá, mert ez a puszta tény.
- Te
nem értheted ezt, neked nem volt mit veszítened, nekem volt. - Teljes meggyőződéssel szólal meg újra, nem is sejtve, mi minden maradt rejtve előle, csupán azért, mert elfogadtam a döntését és nem kerestem őt azóta sem.
- Én
is veszítettem. - Emelem meg a hangomat, nem is törődve azzal, hogy közben a szőke hajú szavába vágtam. A viselkedése egyszerűen kihozza belőlem az összes elkeseredettséget, aminek következtében már attól sem tartok, ha megtudja az igazat. Talán itt az ideje, hogy lássa, valójában mivé lettem miatta és mi az a titok, amit már hosszú ideje cipelek magammal - Állapotos voltam, a te gyerekedet vártam.
Utánad akartam menni a reptérre Londonban, mikor elindultál
Madridba a családodért. El akartam mondani neked, mert én is akkor tudtam meg. Már éppen
utolértelek volna, csak egy gyalogosátkelő választott el tőled,
de egy autó elütött, mielőtt elérhettelek volna. Egy
kórházban tértem magamhoz, egyedül, aztán az orvos közölte
azt, amitől a legjobban rettegtem. - Dühösen törlöm le az első könnycseppeket, melyek kíméletlenül törnek utat maguknak a szemeim sarkából, miközben az emlékek elemi erővel peregnek le előttem. - Elvesztettem a babámat, mert
utánad mentem. - Suttogom magam elé elgyötörten. - Miattad én is veszítettem. - Majd minden indulatomat kiadva, kiabálva hozom tudtára, mennyire megviselt, hogy nem volt mellettem, mikor szükségem lett volna rá és hogy emiatt elvesztettem az egyetlen igazán értékes dolgot az életemben a családomon kívül. Nem szólal meg, vonásain azonban a teljes megrökönyödés uralkodik, sötét íriszei hitetlenkedve csillognak, mintha fel se fogná, mik hangzottak el nemrég. Én pedig ott állok, teljesen összetörve, miközben könnyeim záporozva futnak végig arcomon. Nem erőlködöm tovább, hogy visszafojtsam őket. Már nem menne, hiszen még levegőhöz is nehezen jutok a zaklatottságtól, ami átjárja testemet és lelkemet is.
-
Cami... - Szólal meg bátortalanul, miután egy kis idő eltelt már, én viszont nem engedem, hogy tovább folytassa.
-
Nem. - Emelem fel a kezemet, ezzel jelezve, hogy hallgasson, és ne
bántson meg ennél is jobban. - Ne mondj semmit! - Utasítom még mindig könnyezve. - Nem kellett volna
idejönnöm. - Hirtelen felindulásból, magamat is meglepő gyorsasággal igyekszem eljutni az ajtóig, hogy eltűnhessek végre innen.
- Nem
hagylak elmenni. - Rohan utánam, hogy aztán a csuklómért nyúlva, erősen szorítsa köré az ujjait, és akadályozzon meg abban, hogy elhagyjam a lakását, minek következtében felbőszülve nézek végig rajta.
- Ezt
már régen nem te döntöd el. - Csalódottan ingatom a fejemet. Már régen elvesztette a jogot, hogy engem irányíthasson. Valójában sosem tartoztam hozzá, ezért nem is értem, milyen alapon akar itt tartani.
-
Dehogynem. - Ellentmondást nem tűrően húz magához, mialatt izmos karjai körém fonódnak és az ölelésébe zár. Szabadulni akarok, ám olyan szorosan tart, hogy esélyem sincs a menekülésre.
-
Annyira gyűlöllek... - Tehetetlenségemben nem marad más eszközöm,
minden erőmet beleadva, kezdem ütni a mellkasát újra meg újra.
Kétségbeesetten kapálózom, miközben azon vagyok, hogy ő is
érezze azt a fájdalmat, amit én érzek minden egyes alkalommal,
mikor a hasamhoz emelem a kezemet és nem érzek mást a
kíméletlen ürességen kívül. Csak akkor hagyom abba az ütlegelését, mikor már minden erőm elvész. Észrevétlenül és megviselten simulok bele az ölelésébe, mintha talán egy picit meg is nyugodnék a közelében, ő pedig egyetlen másodpercre sem enged el. A mellkasának hajtva a fejemet, beszívom a jól ismert parfümös, mégis rá jellemző illatot, ami szintén megnyugvást hoz a számomra. Mint oly sokszor a régi szép időkben.
- Szóval ezért
büntetsz engem. - Apró puszit lehel a fejem búbjára, illetve továbbra sem szűnik meg simogatni a hátamat, ami jólesően hat rám. Ez egyszerre rémít meg és tölt el azzal a boldogsággal, amit eddig csak ő tudott megadni nekem.
-
Miről beszélsz? - Viszont néhány szavával eléri, hogy felébredjek ebből az idilli állapotból és felnézve rá, úgy látom, meg is bánja, hogy megszólalt, de már nincs visszaút, és ezzel ő is teljesen tisztában van.
-
Azzal akarsz fájdalmat okozni, hogy hozzámész feleségül. - A
szőke csatár szeplős arcán furcsa érzelmek vonulnak végig,
amikre egyáltalán nem számítok. Látom a feldúltságot, amiket
a nemrég elhangzott információk hatásának tudhatok be és a
fájdalmat, ami közel hasonló lehet ahhoz, amit én éreztem az
elmúlt időszakban. - És tudod mit? Sikerült. Beledöglök még a
gondolatába is, hogy Sergio felesége leszel és az ő gyűrűjét
viseled. - Reménytelenül cseng a hangja. Nem vártam tőle ezt. Azt
hittem, hogy csak egy kalandot jelentettem az életében, amit régen elengedett már. De ha nem is így van, miért pont
most kell feltépnie a múlt sebeit? Minek? Hiszen már túl késő
bármit is helyre hozni. Már semmi nem lehet olyan, mint régen,
ahogy az elvesztett babámat sem hozhatja vissza.
- Az
a gyűrű az én biztonságom, az véd meg engem tőled. - Magamat is
meglepve, viszonylag könnyedén szólalok meg újra, miután sikerül kicsit lenyugtatnom magamat. Valóban, az
ezüstből készült gyémántberakásos gyűrű volt az, ami
visszatartott minden ballépéstől, egészen idáig, amíg el nem
jöttem ide. Most már nem óvhat meg semmi sem a kölyökképű
focistától.
- Azt
hiszed, hogy egy rohadt kis ékszer kitörli az érzéseidet? - Emeli
fel a hangját, miközben az indulataitól vezérelve lök neki a
falnak. Kezeivel lefogja az enyéimet és nekiszegezi a falnak, hogy
még véletlenül se tudjak elmenekülni. Egy pillanatra a tüdőmben
akad a levegő a sokktól, amit cselekedetével okoz bennem. Még
sosem láttam ilyennek, ennyire dühösnek és erőszakosnak. -
Bárkit becsaphatsz, de engem nem tudsz, mert én ismerlek téged a
legjobban. - Az ijedtségtől csillogó szemeimet látva, talán
megjön az esze. Hangja ellágyul, azonban a tekintete kíméletlenül
fúródik bele az enyémbe, én pedig elkövetem a legnagyobb hibát,
ami csak létezik, elveszek a csokoládébarna íriszekben, és
elhiszem, amit mond. Már megint hiszek neki, holott tudom, hogy nem
szabadna. Nem akarok bedőlni a szavainak újra, de mintha
fokozatosan veszteném el magam felett az irányítást. - Lássuk,
ha neked van igazad, akkor mondd a szemembe, hogy nem érzel már
semmit! - Magabiztossága egyszerre rémít meg és bizonytalanít
el, éppen ezért akad a torkomon minden szó, ami kikívánkozna
belőlem. Tagadni akarom, tudatni vele, hogy már elfelejtettem őt,
holott csak magamat hitegetném ezzel. - Gondolhattam volna... -
Mosolyodik el sejtelmesen, amitől még feszültebb leszek.
Legszívesebben pofon vágnám, de a kezeimet még mindig erősen
szorítja le, így tehetetlenségemben nem marad más választásom,
mint az őszinteség.
-
Valóban szeretlek, még most is, de egyszerre érzek gyűlöletet
is. - Állom a pillantásait, melyek mindent tudóan mérnek végig,
így ejtem ki a szavaimat. Már nincs vesztenivalóm, csak ketten
vagyunk, emiatt könnyebben ejtem ki a szavakat, amiket a szívem
mélyén rejtegetek már hosszú évek óta és amiket eddig nem
mondhattam el senkinek sem, mert a helyzetem nem engedte.
- És,
melyik az erősebb? - Hajol egyre közelebb hozzám, a szívem pedig mindjárt kiugrik a helyéről a hirtelen megnövekedő pulzusomtól, csak azt nem tudom, hogy ezt a csatár közelsége váltja ki belőlem, vagy az ijedtség. Hirtelen mozdulni sem vagyok képes. Engedem, hogy átlépve minden centiméternyi távolságot, ajkai végül az enyémre simuljanak. Óvatosabban csókol, nyelveink lassú táncot járva, játszadoznak egymással, és én még csak fel sem fogom, mit teszek ezzel. Hirtelen a világ összes gondolata kimászik a fejemből. Pusztán a végtelen béke marad, illetve a mélyről fel-feltörő, pislákoló lángok, melyeket ő vált ki belőlem és amik egyre erősebbé növekszenek bennem minden egyes másodperccel. Egyszerre korbácsolják fel bennem a rejtett érzelmeimet, illetve égetnek a bűntudattól.
- Nem
tudom. - Felelem a kérdésére, és közben a sós cseppek még mindig csípik az arcomat, de a sírásom már kezd alábbhagyni. Már megint a hatalmába kerít, aminek hatására még az ujjamon lévő ékszer sem állíthat meg abban, hogy a kezemet a szeplős arcára csúsztatva, ezúttal én kezdeményezzek csókot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése