Sziasztok!
Tudom, hogy eredetileg keddre terveztem volna hozni a részt, azonban sok minden közbejött, így csúsztam pár napot, viszont most itt vagyok, és megérkeztem a folytatással, ami immár a nyolcadik fejezet. Már nem maradt olyan sok hátra a történetből, ezért igyekszem még a nyáron feltölteni azokat a részeket, amik még hátra vannak. Mindenesetre, beszéljen helyettem a folytatás.
Szeretném megköszönni a pipákat, amiket visszajelzés gyanánt kaptam, és nagyon boldog vagyok az új feliratkozók miatt is. Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. Nem is maradt más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak nektek!
Üdv,
Noemi
8. Megéget a valóság
"Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz."
~Cassandra Clare
Sergio Ramos
Madrid, 2015 február
Fáradtan kocogok vissza a pálya egyik végéből a
másikba, várva arra, hogy az ellenfél kapusa kirúgja a labdát, hogy ismét
játékba kerülhessen a fehér bőr. A Santiago Bernabéu lelátói csordultig
vannak a rajongókkal, akik csak azért jöttek el ide, hogy minket lássanak a
városi rivális ellen, a madridi derbin. Hangos füttykoncert rázza fel a levegőt,
ami nem meglepő, csalódást keltően játszunk, az eredmény pedig hűen tükrözi
ezt, hiszen már kettővel vezetnek a Matracosok, és még közel sincs vége a mérkőzésnek. A legrosszabbkor jött a mélypontom.
Az elmúlt egy hónapban nem találtam magamat, és ez
talán most sincs másképpen. Hálás lehetek a csapattársaimnak, akik tartották
bennem a lelket, amikor élni sem volt kedvem. Beletemetkeztem az edzésekbe,
viszont azok sem tartottak örökké, és fájdalmas volt minden egyes nap
szembesülni azzal, mennyire üres és otthontalan az a ház, amióta egyedül élek
benne.
Kemény, fájdalmas leckét kaptam az élettől, elvégre
nem gondoltam volna, hogy az fog elárulni, akit a legjobban szeretek, de ez
valahol törvényszerű, vagy egyszerűen csak ilyen az én szerencsém. Vegyes
érzések keringenek bennem, az egyik felem mindennél jobban gyűlöli, a másik
felem viszont annál jobban szereti őt, még ezek után is. Pedig megcsalt,
gondolnom sem lenne szabad rá, de ebben a percben is Camila jár a fejemben.
Vajon mi lehet vele? Hogy van? Ő is annyira szenved,
mint amennyire én? Vagy már régen összejöttek Fernandoval és most ketten együtt
nevetnek azon, mekkora idióta voltam? Erre a gondolatra ösztönösen ökölbe
szorul a kezem, a helyzet pedig csak rosszabbodik, amint felfogom, hogy az
előbb említett szőke csatár közeledik felém a labdát vezetve maga előtt.
Szerencsére a középpálya időben reagál erre, így
kénytelen továbbadni a játékszert, azonban továbbra is figyelnem kell rá, ezért
követem őt a kapu elé is, ahol próbálom védeni a területemet. A védelmünk
visszahúzódik, ám nem számítunk arra, hogy az ellenfél egyik játékosa egy
pontos passzal juttatja a kapunk felé a labdát. Látva Fernando reakcióját, aki
határozottan ugrik fel, hogy elfejelhesse a kerek eszközt, én is ösztönösen
rugaszkodom el a talajtól, hogy ebben megakadályozzam. Nincs az az isten, hogy hagyjam betalálni a meccsen. Azonban arra egyikünk
sem számít, hogy a bőrből készült játékszer mindkettőnk mellett egyszerre suhan
el, így elkerülhetetlenné válik az ütközés, fejeink pedig hangos csattanással
érnek össze. Leérve a földre, rögtön térdre rogyok a hirtelen rám törő
fájdalomtól, azonban én még szerencsésebben megúszom az esetet, mivel a
spanyol csatárt a földön fekve találom magam mellett, teljesen eszméletlenül.
Amint észreveszi a játékvezető a problémát, azonnal
felénk szalad és behívja az orvosi stábot, ami azonban megdöbbent, hogy felém
egy piroslapot mutat fel. Egyből talpra állok, hogy számon kérhessem a bírón,
miért döntött így, azonban a csapattársak próbálnak távol tartani tőle, mielőtt
teljesen elveszíteném az irányítást magam felett. Közben az ápolók hordágyon
viszik le a csatárt, ami kissé megijeszt. A távolból még hallom, ahogy a sárga
pólós férfi teljes meggyőződéssel magyarázza valamelyik társamnak, hogy szerinte
szándékosan fejeltem le a támadót ráadásul mindezt tiszta gólhelyzetben a
tizenhatos előtt. Pedig erről szó sincsen, noha szívesen bevertem volna már a
képét, de ilyen mélyre nem süllyednék le. Végül lehajtott fejjel,
szégyenteljesen ballagok le a pályáról, elfogadva ezzel a sorsomat, amelyet a
közönség nem néz jó szemmel, és hatalmas füttykoncert közepette adják a
játékvezető tudtára az általuk érzett igazságtalanságot.
Egyetlen másodperc erejéig nézek fel a különleges
vendégek részére fenntartott páholyra, ahol a volt menyasszonyom zokogva borul
Sara nyakába, aki próbálja megtartani őt. Először szomorúság fog el a
látványtól, de amint belegondolok abba, hogy ki miatt sír ennyire, minden
sajnálatom elszáll. Agyamra pillanatok alatt borul rá a vörös köd, amely nem
enged a józan, tiszta gondolatoknak, így a pályáról lefelé tartva, egyetlen
célpont fogalmazódik meg a fejemben.
Berontva az üveggel védett helyiségbe, mindkét lány
döbbenten fordítja felém a fejét, majd Camila észbe kapva, feldühödve támad
nekem. - Tudom, hogy szándékosan fejeltél ilyen erősen, te idióta. -
Vádaskodásai közepette érzem meg erőteljes ütéseit a mellkasomon, amit egy
rövid ideig csendben tűrök, hátha ettől lenyugszik egy kicsit. - Értem én, hogy
dühös vagy, de nem rajta kellett volna levezetned. Szánalmas, hogy ilyen mélyre
süllyedsz ahhoz, hogy fájdalmat okozz nekem. - Kiabálva ütne meg újra és újra,
ám lefogva csuklóit, bennem is elpattan valami, ami végzetes lehet mindkettőnk számára, de mindez már
régen nem érdekel. Számunkra amúgy is elveszett már minden.
- Most is hozzá rohansz, igaz? - Figyelmen kívül
hagyva a sértéseit, egyetlen kérdést teszek fel neki, miközben a falhoz
szorítom őt, hogy esélye se legyen menekülni. Megdöbbenek saját magamon,
elvégre fogalmam sincs, hogy vagyok képes ilyen kegyetlenül bánni azzal a
nővel, akit az életemnél is jobban szerettem, de esélyem sincsen ezen
elgondolkozni, olyan erővel dolgozik bennem a csalódás és a harag egyvelege.
- Engedj el! - Sziszegi felém mérhetetlen dühvel
azokban a barna szemekben, melyek egykor olyan kedvesen és lágyan néztek vissza
rám, majd inkább elfordítja a tekintetét rólam.
- Még mindig nem tudsz a szemembe nézni. Ugyanolyan
gyenge vagy mint régen. - A fájdalom, a düh, a bosszúvágy és a
büszkeség beszél belőlem, mialatt a szavakat formálom neki. Azt akarom, hogy ő
is érezze, mennyire kegyetlen, amit velem tett. Ebben a pillanatban nincs más célom, mint látni a szenvedését.
- Akkor lettem volna gyenge, ha veled maradtam
volna, mikor őt szeretem. - Mondatából csak az utolsó két szó marad meg bennem,
mintha beleégetné valami az agyamba őket. Szavai a pokol legmélyebb bugyraiba
száműznek, és úgy égetnek, akár a valóság.
- Engedd el, kérlek! - Sara parancsoló hangja
egyetlen pislogás erejéig zökkent ki a magabiztosságomból, azonban ez bőven
elég a sötét hajú szépségnek ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a fogásomból, hogy
aztán minden erejével rohanni kezdjen kifelé. Nekem pedig esélyem sincs már
utána szaladni. Nem mintha lenne értelme, hiszen látni sem akar engem.
- A rohadt életbe. - Csattan a hangom, miközben
visszafordulok Sara felé, aki megijed a heves reakciómtól, majd nagyot
sóhajtva, erőt gyűjt ahhoz, hogy lenyugtassa magát.
- Fogadd el, hogy veszítettél, Sergio. - Kezét a
vállamra helyezve, reménytelenül néz végig rajtam. Holott ő volt a legnagyobb
támogatója a kapcsolatunknak, éppen ezért súlyt le a tudat, hogy már ő is
feladta. Belátta, amit egyszer nekem is be kell ismernem.
- De hogyan, amikor még mindig szeretem? - Kétségbeesetten tekintek a spanyol
riporternőre, mialatt öklömmel a falba ütök egyet, nem érezve fájdalmat.
Tehetetlenségemben nem tudok már mit kezdeni magammal, ugyanakkor a kérdésemre
választ nem kapok, csak csalódott pillantásokat.
Camila Fernández
Madrid, 2015 február
Könnyeimmel küszködve, vezetek egyenesen a kórház
felé, nem törődve senkivel és semmivel. Egyetlen célom van, hogy minél
gyorsabban odaérjek a kórházhoz. Mellette akarok lenni. Mert akármennyire fáj az igazság,
mindig is őt szerettem, és félek, ez soha nem fog megszűnni. Még mindig a
szemeim előtt lebeg a kép, ahogy összeesik a fejelés következtében. Fáj a
tudat, hogy mi mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy rájöjjek, milyen
bolond vagyok. Egy olyan dolog ellen akarok küzdeni, ami ellen nem lehet,
mert úgy is vesztesen jövök ki a harcból.
Mint az őrült, rohanok a klinika bejárata felé,
miután leparkoltam az autómmal a közeli parkolóban. Kiszállva a fehér
luxuskocsiból, a lábaim ösztönösen visznek előre, mígnem beérek az épületbe.
Utam először a recepciónál álldogáló nővérhez vezet, aki készségesen tájékoztat
engem a labdarúgó hollétéről. Megköszönve neki a segítséget, már indulok is a
második emeletre, ahol az orvosok vizsgálják már a sérülését. Azonban felérve a
lépcsőkön, egy olyan személyt pillantok meg a folyosón, akiről azt hittem, nem
fog megjelenni a kórházban. A fiatal nő nem változott túl sokat az évek alatt,
talán az arcán látszanak meg csupán az elmúlt évek nyomai.
- Olalla? - Szólítom meg rettegve, egyben
bizonytalanul a barna hajú nőt, hiszen a viszonyunk sosem volt baráti. Hogy a
fenébe is lehetne, mikor mondhatni elszerettem tőle a férfit, akinek örök hűséget
fogadott. Egy időben még gyűlöltem is magam azért, amit teszek, de utólag
belegondolva, ehhez ő is kellett, elvégre ha egy férfi boldog a felesége
mellett, akkor nem keres máshol vigaszt.
- Már csak te hiányoztál ide. - Veti oda nekem
félvárról, ám a barna szemeiben féktelen düh lángol és biztos vagyok benne, ha
tehetné, már rég nekem ugrana, csak próbálja visszafogni magát. - Addig menj
el, amíg szépen mondom! - Enyhén fenyegető hangnemben szól hozzám, ezek után
pedig nekem se kell sok ahhoz, hogy felpaprikázzam magamat. Megértem, hogy ő is
aggódik, de senki nem adott neki hatalmat arra, hogy engem vagy bárki mást
irányítson, csak azért, mert neki ahhoz van kedve és éppen ez az újabb
szeszélye.
- Nem fogok elmenni csak azért, mert te azt mondtad.
- Vehemensen vágok vissza a nőnek, aki akadályt jelent a boldogságom felé. Mert
elfogadnám, ha a csatár visszatalált volna hozzá, de mélyen belül érzem, hogy
ez nincs így, különben nem akart volna újra látni és nem sodródtunk volna
megint egymás karjaiba. Én próbáltam, tényleg mindent megtettem, hogy távol
tartsam magamat tőle a családja érdekében, de rá kellett döbbenjek, hogy van,
amit egyszerűen nem lehet féken tartani, hiába küzdök ellene. Mert könnyű
elhatározni magunkat, de a valóságban betartani az általunk hozott
játékszabályokat már egészen más, égetően nehéz. De érzem, hogy most jött el az
ideje, hogy önző legyek végre és harcoljak azért, akit szívből szeretek.
Feltéve, ha Ő is ezt akarja.
- Nincs jogod itt lenni, mikor a férjem miattad
került be a kórházba, érted? - Közelebb sétálva hozzám, úgy tűnik, kezd
elpattanni nála az a bizonyos húr. Ami azt illeti, az ő helyzetében
valószínűleg én is így reagálnék, hisz kegyetlen lehet szembesülni a
"másik féllel", mégsem vagyok képes egy cseppnyi sajnálatot sem
érezni az irányába. Tisztában vagyok vele, hogy én is részese vagyok a
házasságuk bukásához, azonban neki is tükörbe kellene néznie. Ha nem láncolta
volna annyira magához a férjét, ha hagyta volna néha fellélegezni, egészen
biztosan nem jut idáig a kapcsolatuk. - Tudod, mikor pár éve elmondta, hogy
veled csalt meg, azt hittem, örökre eltűnsz az életünkből. De neked mindenhol
meg kellett jelenned. Ha nem derült volna ki az újságok által, hogy Madridban
élsz és Sergio jegyese vagy, akkor nem is igazolt volna vissza és mi sem
jöttünk volna haza. - Vágja a fejemhez a sérelmeit válogatás nélkül, amivel
eléri, hogy egyre idegesebb legyek, lassan már én sem fogom tudni irányítani a
kitörni készülő dühömet. Kezeimet tördelem az idegtől és a félelemtől, hiába igyekszem
kétségbeesetten lenyugtatni magamat. Nem akarom, hogy lássa a gyengeségemet.
Emellett az sem segít rajtam, hogy egyre jobban kezdek aggódni Fernando
egészségi állapota miatt, mert már jó ideje az orvosi szobában tartják, és még senki nem jött ki onnan, hogy legalább valamiféle információval szolgáljanak nekünk.
- Ne csak engem hibáztass, amiért nem jó a
házasságotok! - Emelem fel a kezeimet védekezően. - Minden kapcsolat romlásához
két ember kell. - Felmutatva kezemmel a bűvös számot, tudatosítani akarom ezt a
tényt a velem szemben álló fejében is, de mintha csak a falnak beszélnék.
- Amíg te nem kerültél bele az életünkbe, minden
rendben volt. - Próbálja velem elhitetni, amit ő maga szeretne igaznak
gondolni, de biztos vagyok benne, hogy már akkor is bizonytalan, amikor
elhagyják ezek a szavak a száját.
- Tényleg? - Hitetlenkedve kérdőjelezem meg az előbb
elhangzott mondatot. - Akkor miért nálam keresett menedéket a rosszabb meccsei
után? Miért hozzám jött, ha megnyugvásra vágyott? Miért nem hozzád? Miért
keresett meg újra, ha minden rendben van? - Bombázom a kételyeimmel, emiatt
pedig a torkán akadnak a kikívánkozó sértések, s csupán az arcán megjelenő torz
vonások engedik láttatni, mennyire rosszul esik neki szembesülni a tényekkel.
- Lehet, hogy sokszor ment hozzád, de mellettem te
egy senki vagy. Két gyermekének vagyok az anyja és ez örökre össze fog kötni
minket, ha tetszik, ha nem. - Nem tudom, hogy akaratlanul, vagy készakarva
teszi, de beletalál a leggyengébb pontomba, aminek köszönhetően erős remegés
fog el, illetve a kitörni készülő könnyeimet sem tudom már visszatartani. - Ő
még mindig az enyém. és az is marad, ha úgy akarom. - Sétál közelebb hozzám, s
mélyen a szemembe nézve, látszólag nagy önbizalommal, gúnyosan mosolyodik el,
miközben kedvem lenne felpofozni ezért, de erre nem marad lehetőségem.
- Fernando már régen nem a tiéd. - Az idegeim
hirtelen felmondják a szolgálatot. Már csak alig hallhatóan vagyok képes
megformálni az utolsó szavaimat, majd mielőtt bármit is felelhetne, forogni
kezd körülöttem a világ. Füleim kíméletlenül zúgnak, a hirtelen rám törő
szédüléstől egyre inkább kezdem elveszíteni a kapcsolatomat a külvilággal,
mígnem minden elsötétül előttem, a testem pedig hangos csapódással ér földet a
folyosó padlóján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése