9. fejezet

Sziasztok!

El nem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen hosszú ideig hanyagoltam ezt a blogot, holott már régen hoznom kellett volna a folytatást. Igazából sok minden közrejátszott ebben, írói válság, egyetem, magánélet, de nem akarok ezzel untatni senkit sem, helyette meghoztam az új részt. Ami azt illeti, most már tényleg nagyon a történet vége felé járunk, úgyhogy igyekszem gyorsan befejezni a sztorit, és csak reménykedni tudok benne, hogy van még valaki, aki várta a folytatást. 

Nem is marad más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak az új fejezethez, illetve hogy megköszönjem az előző részhez érkezett pipákat és a végtelen türelmét annak, aki várta már ezt a részt. Remélem, a megmaradt olvasóknak elnyeri a tetszését a folytatás. 

Üdv,

Noemi

9. Vallomások

"Mindig a megfelelő pillanatban fogtad meg a kezemet, és a legtökéletesebb időpontban csókoltál meg. Mintha így közölted volna azt, amit képtelen voltál kimondani. De tudtam, hogy végül a szavak is megjönnek."

~Julie Cross

Marinero

Camila Fernández

Madrid, 2015 február

A fertőtlenítő szúrós szaga kíméletlenül csapja meg az orromat, amitől a gyomrom szinte felfordul. Óvatosan nyitom ki a szemeimet, de még így is bántja őket a hirtelen jött fény, ezért párat pislognom kell, mire megszokják a világosságot. Oldalra fordítva a fejemet, rögtön szembesülök a ténnyel, hogy egy kórteremben fekszem, a karomra pillantva látom az infúziót, amit rám kötöttek. Rosszul érzem magam a fehér falak között, de egyben túl gyengének is ahhoz, hogy mozogni tudjak.

- Fernando... - Suttogom erőtlenül, és igazából még el sem hiszem teljesen, hogy valóban a szőke, kölyökképű csatár áll az ágyam mellett. Boldogság tölt el, ahogy a kezeimet fogva, felém tekint azokkal a mogyoróbarna szemeivel. Mintha csak álmodnék, olyan gyengéden néz vissza rám.

- Itt vagyok. - Halkan szólal meg, majd odahajolva hozzám, apró puszit lehel a fejem búbjára. Egyetlen apró gesztus, mégis a világot adja nekem ezzel. Egy olyan világot, amit nem tudok már elképzelni nélküle. És az igazat bevallva, nem is akarok. Mert bármi is legyen ezután, én mellette akarom leélni életem hátralévő részét.

- Mióta fekszem itt? - Érdeklődöm kíváncsian, elvégre összezavar a tudat, hogy amikor utoljára magamnál voltam, akkor még bőven sötétedett, most meg vakító fénnyel süt be a Nap a helyiségbe.

- Tegnap este óta. - Válaszát hallva, rögtön eszembe jutnak az akkori események, kezdve a meccsel, ami rosszul végződött az ágyam mellett álló szempontjából, illetve ami veszekedéssel ért véget köztem és az andalúz hátvéd között. Majd bevillannak a vitánk pillanatai a csatár feleségével, így pedig már kezdem összerakni a hiányzó képkockákat.

- Jól vagy? - Aggódva tekintek rá, elvégre nem gyenge ütést kapott a feje. Csodálkozom is, hogy látszólag nincs semmi baja, leszámítva a homlokánál található zöldes-lilás foltot, mely az andalúz védővel való ütközés nyoma lehet.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. - Feleli teljes nyugodtsággal, mintha nem is fejeltek volna össze a fehér mezes védővel, holott sokkal veszélyesebbnek látszott az ütközés annál, mintsem ilyen lazán kezelje a helyzetet.

- De én kérdeztem előbb. - Feljebb tornázva magamat az ágyon, kissé felszisszenek a fejembe hirtelen belenyilalló fájdalomtól. Nem hagyom, hogy elterelje magáról a szót, mert számomra igenis fontos, mi történt vele, még ha ő nem is érzi annak.

- Értem nem kell aggódnod, minden rendben. Már ki is engedtek szerencsére. - Próbál megnyugtatni, ami nehezen ugyan, de össze is jön neki. Olyan nagy gond nem lehet, ha már itt állhat mellettem. - Nem gondoltam volna, hogy eljössz a kórházba miattam. Azt hittem, látni sem akarsz. - Szomorúan lehajtva fejét, kezemet továbbra sem engedi el. Nem tekint rám, helyette az ujjaimat kezdi el gyengéden cirógatni, én pedig csendben élvezem a tőle kapott törődést. Azt a figyelmet, melyre a szívem ezer meg ezer éve várt már.

- Ülj ide, és hallgass végig! - Végül odébb húzódva a kórházi ágyon, megpaskolom magam mellett a helyet, ahova le is ül aztán. Szerencséje, hogy nem mer ellenkezni velem, ezúttal nem is hagynám neki. - Mert nem is akartalak. De amikor láttam, mi történt veled, azt hittem ott halok meg. Egyszerűen nem maradhattam a stadionban. - Nagyot sóhajtva, kezdek bele a vallomásomba. Ez a baleset ráébresztett arra, milyen könnyen elveszíthetünk bármit, ami fontos nekünk, akár egy pillanat alatt is. Éppen ezért nem engedhetem, hogy a makacsságom és a félelmeim felülkerekedjenek rajtam.  - Távol akartam magamat tartani tőled, hogy ne eshessek kísértésbe, mert féltem. Féltem, hogy újra elhagysz majd, ezért menekültem Sergio karjaiba. Nem akartam szenvedni. Nem akartam újra hinni benned, mert rettegtem attól, hogy megint megsérülök. És azt már nem bírnám ki még egyszer. - Szinte már fáj ez az őszinteség, a mélyről feltörő érzések égetik a lelkemet, viszont meg is könnyebbülök, ahogy a szavak elhagyják a számat. Leszakadnak rólam a láncok, melyeket az évek során magamon hordoztam. Végre nincs mitől tartanom, nincs mit veszítenem.

- Nem voltam szent. Tudom, hogy megbántottalak, nem is egyszer, de komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy vissza akarlak kapni. Tudod, mikor jöttem rá arra, hogy téged szeretlek? - Kérdése megdöbbent, nem értem, mire akar kilyukadni ezzel, viszont szívmelengető, hogy burkoltan, de azt mondja, engem szeret. Csakis engem, senki mást.

- Nem. - Tagadólag rázom meg a fejemet, elvégre honnan is tudhatnám a választ. Csak reménykedtem benne, hogy nem felejtett el engem, még ha ezt eddig nem vallottam volna be magamnak. Annál büszkébb és sértettebb voltam.

- Amikor újra megláttalak az eljegyzési ünnepségen. - Enyhén elmosolyodik, előttem pedig felrémlenek az eljegyzésem és a találkozásunk. - Először el se akartam menni rá, de egyre erősebben kezdtem érezni, hogy látni akarlak még egyszer. – Itt egy pillanatra elhallgat, majd egy kis erőt gyűjt a folytatáshoz. - Még azt sem tudtam teljesen feldolgozni, hogy lehetett volna egy kisbabánk. - Csokoládébarna szemeiben szomorúság csillan meg, bennem pedig felszínre törnek azok az érzések, melyeket próbáltam elnyomni magamban, amikor az elveszített babámra gondoltam. - Bár ott lettem volna melletted, akkor nem üt el az az autó, és nem kellett volna keresztülmenned ezen a szenvedésen. - Mélyen belül sejtettem, hogy őt is emészti a dolog, amióta tudomást szerzett róla, és most, hogy szóba hozza, még nagyobb fájdalom költözik a szívembe. Hiszen ha csak egy picit is, de megismerem az ő érzéseit. Hogy őt is legalább annyira megviseli az egész, mint engem.

- Kérlek. - Nehézkesen emelkedem meg, hogy kezemet a szeplős arcára simítva, csendre intsem őt, majd visszadőlök az ágyra. Nem akarom feltépni a múlt okozta sebeket. Most nem. Ahhoz túl szép ez a pillanat. Még ha ez önző is, de ki akarom élvezni, hogy visszakaptam Őt.

- Meg tudsz nekem bocsájtani? - Reménykedve, ugyanakkor bűntudattal telve néz rám, én pedig egy pillanatra leblokkolok, holott tudom, hogy a válaszomra vár és belülről őrli magát.

- Idő kell hozzá, de meg tudok. - Hangos sóhaj hagyja el a számat, ahogy a kérdésére felelek. - Meg akarok gyógyulni, de egyedül nem megy. - Bizakodva tekintek az arcára végül, amin a megkönnyebbülés jelei mutatkoznak. Tudom, hogy ha Nando mellettem áll majd, akkor végre képes leszek elengedni a múltat, hogy ne mérgezze tovább a mindennapjaimat.

- Együtt fogjuk végigcsinálni. - Támogatása jeléül szorítja meg jobban a kezemet, majd fölém hajolva, egy puszit lehel a fejem búbjára. Lehunyt szemekkel, csendben, hatalmas mosollyal az arcomon élvezem ki ezt a pillanatot, azonban rövid időn belül eszembe jut valami, ami nem hagy nyugodni.

- Ollala hol van? - Félve teszem fel a kérdésemet, hiszen fogalmam sincs, mi történt azóta, hogy elájultam, viszont mindennek ellenére kíváncsi vagyok, mert a rossz viszony ellenére, ami a nőhöz fűz, érdekel, mi van vele. Mégis csak én tehetek a szenvedéseiről, és ez egyfajta együttérzést ébreszt bennem, még ha nem is viselkedtünk egymással túl szépen.

- Nem tudom, de jelenleg nem is érdekel. - Szemei szikrákat szórnak, ahogy meghallja felesége nevét, ami még engem is megijeszt. Valaminek történnie kellett, hogy ekkora düh tomboljon benne, mint amit a barna íriszekben látok. - Tudom, miket vágott a fejedhez, és megmondtam neki, hogy el akarok válni. - Amikor rákérdeztem, hogy honnan tudta meg, elmesélte, hogy az egyik csapattársa éppen akkor érkezett meg hozzá a kórházba, amikor mi a folyosón vitáztunk, így szemtanúja volt mindennek, amit a kétgyerekes anyuka nekem mondott. És mindez nem maradt titokban a spanyol csatár előtt sem.

- Sajnálom, hogy így ért véget. - Picit húzom csak el a számat, elvégre senkinek sem kívánom, hogy haraggal telve vessen véget a kapcsolatának, még akkor sem, ha ez nekem kedvez a jövőre nézve.

- Ugyan, hosszú ideje meg kellett volna már ezt tennem. - Ölel magához szorosabban, s én készségesen simulok bele az izmos karokba. Most minden olyan szép, földöntúlian tökéletes.

- Jó reggelt! -  Az idilli pillanatnak azonban a hangos ajtónyitódás vet véget, egy harmadik személy jelenik meg az ajtóban. - Örülök, hogy végre magához tért. - Egy orvos fehér köpenyben, egy papírral a kezében lép be a terembe. A gesztusát természetesen mi is viszonozzuk egy köszönés formájában. - Hogy érzi magát? - Érdeklődik kedvesen, miközben az ágyamhoz sétál, hogy alaposabban szemügyre vehessen engem.

- Ami azt illeti, kissé émelygek, de ezen kívül nincs semmi bajom. - Felelem gyenge hangon, elvégre a szédülés nem hagy nekem egy perc nyugtot sem.

- Hamarosan az is el fog múlni, ne aggódjon. - Megenged magának egy apró, támogató mosolyt, mialatt engem igyekszik lenyugtatni, kevés sikerrel.

- Meg tudja mondani, mitől ájulhatott el? - Nando eddig némán ült, most azonban férfias hangja hasít bele a hirtelen beálló csendbe. Aggódva kérdezi a negyvenes éveiben járó doktor urat.

- Semmi komoly, valószínűleg a hirtelen stressz okozhatta az eszméletvesztést, ami a hölgy állapotában nem túl jó dolog. - Válasza az én érdeklődésemet is felkelti, azonban a mellettem ülő szőke hajú férfi megelőz engem.

- Az ő állapotában? - Értetlenül kérdez vissza az elmondottak hallatán, ami kissé megmosolyogtat. Mint egy kisgyermek, akinek csillapíthatatlan a kíváncsisága és mindent azonnal tudni akar.

- Javaslom, keressenek fel egy nőgyógyászt, ugyanis a vizsgálataink alapján a kisasszony babát vár. - Az orvos feleletét hallva, a kikívánkozó szavak a torkomon akadnak. Mindenre számítottam, csak erre nem. Ez nem lehet igaz. Lehetetlen. Hiszen annak idején a kórházban a vetélés után az orvos azt mondta, hogy minimális az esélye, hogy újra teherbe eshetek.

Fernando még vált pár szót a doktor úrral, aki mindezek után magunkra hagy minket. Elköszönve tőle, ismét ketten tartózkodunk a kórteremben. Az én fejemben viszont még mindig az előbb elhangzottak játszódnak le újra és újra, miközben próbálom felfogni a felfoghatatlant. Hogy babát várok.