10. fejezet

Sziasztok!

Nem is tudom, mit mondhatnék most, hogy több, mint egy év után sikerült csak elővarázsolnom magamból az új részt. Nagyon sajnálom, amiért ennyit kellett erre a fejezetre várni, de sajnos az egyetemi tanulmányaim élveztek elsőbbséget az elmúlt egy évben, aminek meg is lett az eredménye,: most már én is a diplomások táborába léptem. Ez viszont az írás rovására ment, mert az elmúlt egy évben egyetlen dolgot írtam: a szakdolgozatomat. Ezen kívül másra nem volt erőm. Most viszont szeretnék visszatérni és befejezni a történetet, elvégre már csak az epilógus választ el a befejezéstől. Remélem, a friss rész elnyeri a tetszéseteket, habár tudom, hogy közel sem tökéletes, mégis elégedett vagyok vele ahhoz képest, hogy mennyire kiestem az írásból. Bízom benne, hogy ti is örömötöket lelitek az olvasásban és még ennél is jobban remélem, hogy vannak még olyan olvasók, akik kitartóan vártak a friss részre. Szeretném megköszönni az összes pipát, amit a fejezetek alá kaptam, és legfőképp a türelmeteket! Nincs is más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak a tizedik fejezethez! Az epilógust igyekszem még ebben a hónapban hozni, de nem merek már ígérni semmit, mindenesetre igyekszem nagyon! 

Üdv,

Noemi

10. A búcsú ideje

"Annyira szeretlek, hogy csak azt akarom, hogy boldog légy - még ha ebben nekem nem is lesz részem."

~Hosszú utazás c. film

Happier

Camila Fernández
Madrid, 2015 május

Három hónap telt el a meccs óta, és ezalatt teljesen megváltozott minden körülöttünk. Hihetetlen most itt állni ezen a szép, napsütéses, tavaszi napon: a közös szobánkban, mely a közös otthonunkhoz tartozik. Miután a nőgyógyászom megerősítette a hírt, hogy gyermeket hordok a szívem alatt, úgy döntöttünk, nincs miért tovább várnunk az összeköltözéssel, hiába nem vált még el a csatár a feleségétől. A vajszínű falak között, a fekete bútorokkal és a hatalmas franciaággyal felszerelt helyiségben végre igazán otthon érzem magamat.

A falra felfúrt tükör előtt az egész alakom kirajzolódik, kezeim pedig akaratlanul is a hasamra tévednek, ahol egy új élet növekszik, s ez a tudat hatalmas mosolyt varázsol az arcomra. Még nem sok látszik a terhességemből, én mégis azt érzem, hogy teljesen megváltoztam. Végre tudok ismét szívből mosolyogni, mert boldog vagyok.

Fernando éppen edzésen van a csapattal, én pedig most már csak itthonról dolgozom. Az újság szerkesztőségébe csak ritkán kell bejárnom. Amióta a szőke támadó tudomást szerzett az állapotomról, úgy kezel, mintha porcelánból lennék, ami bármikor összetörhet. És hiába próbálom megnyugtatni, nem engedi, hogy megerőltessem magamat, s noha ez megmelengeti a szívemet, néha idegesít is egyben. Azonban amíg Ő mellettem van, addig ez a legkisebb problémám, hiszen tudom, hogy csak védeni próbál.

Kilépve a szobából, végigsétálok az emeleti folyosón, hogy aztán a lépcsőn óvatosan lépkedve, a nappaliban találjam magamat, ahol a focista két kis csemetéje tartózkodik éppen, akik ezt a hetet velünk töltik. Mivel Nando edzésen van, ezúttal én vigyázok rájuk, amit szívesen, ugyanakkor kissé félve vállaltam el. Leo csendesen játszadozik a kisautóival, amelyek szanaszét hevernek a puha, fehér szőnyegen. Vele könnyen megtalálom a közös hangot, hiszen még nagyon kicsi és nem ért semmit a kialakult helyzetből. Ugyanakkor Nora felhúzott lábakkal, csendesen mered maga elé a barna kanapén. Szinte árad belőle a szomorúság, ami érthető, hiszen a közel hatéves kislány már képes felfogni a körülötte történő dolgokat és biztos vagyok benne, hogy megviseli a válás. Pont ugyanúgy, ahogy én is dacoltam, mikor az én szüleim váltak el. Csak én már idősebb voltam, egy tinédzser, mikor a szüleim úgy döntöttek, nem bírják tovább egymás mellett, így könnyebben fogadtam el a döntésüket, még ha nekem is meg kellett vívnom a saját harcaimat közben.  Ezeket végiggondolva, hirtelen ülök le a leányzó mellé. Azt hiszem, ideje pár szót váltanom vele, mert nem akarom, hogy tovább őrlődjön magában. Még az is jobb, ha kiadja magából az érzelmeit, minthogy magában tartsa azokat. 

- Elmondod, hogy mi a gond? - Próbálom kedvesen megközelíteni őt, majd óvatosan simítok végig a hátán. Nora viszont távolságtartóan reagál és megremeg az ijedtségtől, ahogy megérintem őt. Érdeklődve figyelem őt, illetve várom a válaszát a kérdésemre. 

- Nem akarom. - Nemlegesen rázza a fejét, én pedig mélyen belül számítok erre a reakcióra, ugyanakkor bánt, hogy nem tudok elég közel kerülni hozzá. Hogy ennyire ellenséges velem. Valahol megértem őt, hiszen az okot látja bennem, amiért a szülei már nem élnek együtt, mégis fáj ez nekem. Fernando mellett a gyermekei is ugyanolyan fontosak számomra. Nem csak azért, mert édesanya leszek én is, hanem mert tudom, hogy a focistának mennyit jelentenek ők ketten, éppen ezért én is azon vagyok, hogy nekik a lehető legjobb legyen. - Nem vagy az anyukám! - Mérges szavai tőrt szúrnak a szívembe, noha nem várnám el soha, hogy az anyjaként tekintsen rám, hiszen már van anyukája. Egyszerűen csak bánt a tehetetlenség. 

- Tudom, hogy nem vagyok az, és nem is akarom átvenni a helyét. - Ideges vagyok, mégis próbálok nyugalmat erőltetni magamra. Nagyot sóhajtva, igyekszem meggyőzni a velem szemben ülő teremtést, hogy nincs szándékomban átvenni egy olyan szerepet, amit nem áll jogomban. Csupán mellettük szeretnék lenni, gondoskodni róluk, amikor velünk vannak, és szeretni őket. - Szeretnék veled beszélgetni, mint két nagylány. Mert nagylány vagy már, ugye? - Huncutság cseng a hangomban, elvégre tudom, hogy nagyon is pici még és törékeny, ennek ellenére reménykedem benne, hogy ha egyenrangú félként kezelem a beszélgetésben, akkor enged egy kicsit a makacsságából. 

- Igen. - Bizonytalanul ad választ, én pedig elmosolyodom egy picit, hiszen egy kicsit sikerül kizökkentenem a dühös kislány szerepéből, ez pedig magabiztosságot ad nekem a folytatáshoz. 

- Én csak szeretném, ha tudnád, hogy bennem is megbízhatsz, és számíthatsz rám. Aggódom érted, mert egy hercegnőnek nem lenne szabad szomorúnak lennie. - Kicsit közelebb húzódom hozzá és kisebb meglepetésre, ő nem húzódik el, sőt, még rám is emeli a tekintetét végre. Szemeiben mérhetetlen szomorúság tükröződik. Ismét saját magamat juttatja eszembe ez a látvány. Én is ugyanígy szenvedtem az ő helyzetében. 

- A mama azt mondta, hogy ha megszületik a baba, akkor a papa nem fog velünk foglalkozni többet, és hogy miattad hagyott el minket. - Vegyes érzelmekkel hallgatom, ahogy egy kissé megnyílik felém. Egyrészről örülök, hogy elérem ezt nála. Másrészről viszont dühít, amiket mond, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem ő találta ezeket ki, hanem a szájába adták. Felrobbanok az idegtől, ha arra gondolok, hogy Olalla ellenem hangolja Nora-t. Megértem, hogy nehezen dolgozza fel a válás gondolatát, mégsem a gyereket kellene felhasználnia a szomorúsága levezetésére. Senkinek sem érdeke, hogy leányzó háborúzások közepette nőjön fel. Ezen gondolataimat viszont igyekszem magamban tartani. Én nem óhajtok részt venni az anyja játékaiban. 

- Az igaz, hogy egy kisbaba több figyelmet igényel, de a papa nem fog elhanyagolni titeket sem, hiszen ti is ugyanúgy a szeme fényei vagytok attól függetlenül, hogy már nem élnek együtt anyukátokkal. - Minden egyes szót komolyan gondolok, elvégre ismerem a szőke csatárt. Sosem hagyná el a gyermekeit. Semmi pénzért sem. És csak bízni tudok abban, hogy a mellettem ülő lány elhiszi, amit mondok neki. 

- Tényleg? - Remény csillan meg a szemeiben, ahogy felteszi nekem egyetlen rövidke kérdését. Számomra pedig megnyugvás ezt látni, mert biztos vagyok benne, hogy ezt a reményt én hoztam vissza számára. 

- Hát nem hiszel nekem? - Játékossággal teli hangon, cinkos tekintettel nézek rá, ugyanakkor csak bizakodni tudok, hogy nem kételkedik többé az apja feltétel nélküli szeretetében. 

- De igen. - Mosoly jelenik meg Nora apró ajkain, majd a lány úgy dönt, hogy a combjaimra hajtja a fejét, úgy dől végig a kanapén. Apró teste még nem foglalja el az egész ülőalkalmatosságot, így kényelmesen elférünk rajta mindketten. Én hátradőlök, hogy egy kicsit én is megpihenhessek, ebben a helyzetben kezdem el simogatni a kislány szőkésbarna tincseit, ami látszólag megnyugvással tölti el. Hallom, ahogy légzése egyenletessé válik, majd nem sokkal később már a szuszogása tölti meg a szobát, miközben Leo még mindig ugyanolyan vidámsággal játszadozik a szőnyegen. Szeretném ezt a pillanatot megőrizni az emlékeimben, mert rég nem éreztem ekkora nyugodtságot, mint most. És tudom, hogy sok harcot kell még megvívnom azért, hogy elnyerjem a gyerekek szeretetét, de én nem fogom feladni, mert tudom, hogy eljön az a nap, amikor elfogadnak engem. 

Hirtelen nyitódik a bejárati ajtó, Leo pedig mindent félrelökve, apró léptekkel szalad az apja felé, aki ledobja edzőtáskáját a bejárati ajtó küszöbén, majd boldogan emeli fel a karjaiba kisfiát. Pár szót vált egymással apa és fia, majd Nando minket kezd el keresni tekintetével. Mikor meglel minket, mosolyogva mutatok rá a rajtam pihenő lányára, elvégre most nem akarok felkelni a kanapéról, mert megzavarnám a kisangyal álmait. A focista megértően bólint, ezt követően leteszi Leo-t a földre, hogy aztán hozzánk is odajöjjön. 

- Minden rendben? - Kérdezi, miközben odahajol hozzám egy rövid csókra, amit viszonozok is.

- A legnagyobb rendben. - Felelem határtalanul boldogan, hiszen minden egyes perc, amit vele töltök, maga az álom. Emellett az is felvillanyoz, hogy egy kisebb áttörést értem el a lányánál. És habár tudom, hogy hosszú az út, de hiszek benne, hogy egy nap minden megoldódik és egy családdá kovácsolódhatunk majd. 

***

Elgondolkodva sétálok a madridi belváros utcáin, melyek mindig lenyűgöznek engem, mígnem elérem a kívánt címet, ami egy kávézót takar. Nem csak egy közönséges kávézó ez. Sok emléket rejteget számomra ez a hely, amelyek még az andalúz védőhöz kapcsolódnak. Még azokból az időkből, amikor azzal hitegettem magamat, hogy mellette boldog lehetek.

Próbálom észben tartani, hogy nem magam miatt vagyok itt. Azért jöttem el, mert Sergio kért meg rá napokkal azután, hogy a gyerekek hazamentek az anyukájukhoz. Félve mentem bele ebbe a találkozóba, hiszen nem tudom, mire számíthatok a a hátvédtől, de úgy érzem, muszáj megtennem ezt érte. Még utoljára teljesítenem kell ezt a szívességet. Még ha fájdalmas is lesz. Hiszen nem lehet kitörölni az elmúlt éveket nyomtalanul. Azok is hozzánk tartoznak. Örökké összekötnek minket, ha akarjuk, ha nem. És hiába ért véget a kapcsolatunk már hónapokkal ezelőtt, akkor is megérdemli a lezárást.

Természetesen Fernando nem volt elragadtatva az ötlettől, mikor elmeséltem neki Sergio kérését, ugyanakkor megértett, miután felhoztam az okaimat, amiért el akarom fogadni a találkozást, és nem is gördített akadályt a tervem elé. Most viszont, hogy itt állok és nemsokára újra látni fogom őt, a félelem érzése kezd úrrá lenni rajtam. Még mindig nem felejtettem el, ahogy bánt velem a stadionban. Sosem láttam még azelőtt ennyire durvának, már szinte félelmetesnek. Bármit képes lett volna elpusztítani, ami az útjába kerül. Akár engem is. Reménykedem benne, hogy most már lecsillapodott a fékezhetetlen harag, ami az utóbbi időben benne tombolt. 

Erőt véve magamon, végül lenyomom a kilincset az üvegajtón, majd belépek a hangulatosan berendezett helyiségbe. A világosbarnára festett falakon különböző festmények lógnak, ezzel is emelve a kávézót körüllengő légkört. Velem szemben találom meg a pultot, ahol több kiszolgáló készíti el az éppen aktuális rendeléseket, majd végigtekintek a fekete asztalokon, melyek elfoglalják a tér nagy részét a hozzájuk tartozó, kipárnázott székekkel együtt. Nem kell sokáig kutatnom, könnyedén megtalálom a spanyol focistát, aki ugyanilyen gyorsasággal vesz észre engem. Alig észrevehetően mosolyodom el, ahogy végignézek rajta. Most is ugyanolyan elegáns a fekete, koptatott farmerjában és a hozzá passzoló fehér inggel, mint mindig. Haja ezúttal is tökéletesen áll, csuklóján pedig kedvenc, márkás órája csillog. Bármelyik nőnek megakadna rajta a szeme. 

- Örülök, hogy eljöttél. - Boldogan üdvözöl, miután odasétálok hozzá. A balhé óta nem is láttam őt, mégse vagyok nyugodt a közelében. Idegesen igazgatom magamon a sötétkék egyrészes, ruhámat, amit erre az alkalomra kiválasztottam. 

- Remélem, nem kell megbánnom. - Halkan beszélek, miközben ő udvariasságáról tanúbizonyságot téve, kihúzza nekem a széket, én pedig helyet foglalok és picit közelebb húzódom az asztalhoz, ahol már két csésze gőzölgő finomság vár arra, hogy megigyuk őket. Nemsokára Sergio is követ az asztal másik végébe. Furcsa érzéseket ébreszt bennem, hogy újra szemtől szemben ülünk egymással ezen a helyen. 

- Nem kell. - Arcvonásaiban a bűntudat jeleit vélem felfedezni. Hát még ő sem felejtette el, mi történt azon a meccsen, amikor kiállították. Hogy is tehetné, hiszen a botrányért, amit okozott, kétmeccses eltiltást kapott a helyi labdarúgó szövetségtől. - Ha nem bánod, rendeltem már neked is, a kedvencedet. - Ez a mondata azonban felvidít, majd letekintek az előttem lévő csészére, aminek illatát megérezve, azonnal megismerem az általam kedvelt, vaníliás ízesítésű tejeskávét. 

- Köszönöm! - Kedvességét egy apró mosollyal viszonozom, ezután viszont csend telepedik ránk, én pedig figyelmemet elterelve, kezdem el kevergetni a forró folyadékot a csészében lévő kiskanállal. Kissé kínos ez a némaság, ugyanakkor nem tudom, mivel oldhatnám fel ezt. Ki nem mondott szavak lógnak a levegőben, melyek csak arra várnak, hogy valamelyikünk robbanjon, és elinduljon a lavina a jéghegy csúcsáról, ami mindent beterít majd. 

- Én csak...csak szeretnék bocsánatot kérni. - Végül Sergio töri meg a köztünk beálló csendességet, én pedig hirtelen kapom felé a tekintetemet. Barna szemeiben őszinteség és megbánás egyvelege csillan meg, a szavakat ugyanakkor nehezen formálja. Ritka alkalmak egyike, mikor a világ egyik legjobb játékosa zavarban van. Sőt, mintha szégyellné magát. - Minősíthetetlenül viselkedtem veled a stadionban akkor. Nincs mentségem arra, milyen durván bántam veled. 

- Megvolt rá az okod, még ha nem is volt helyes, amit tettél. - Próbálom megnyugtatni őt egy kicsit, elvégre az egész miattam történt. Nem akarom, hogy tovább eméssze magát, mert engem terhel az igazi felelősség. - Igazából kettőnk közül én tartozom bocsánatkéréssel. A lehető legrosszabb módon árultalak el, pedig nem érdemelted ezt tőlem. - Most ugyanazt a nyugalmat érzem a közelében, amit egész eddigi kapcsolatunk alatt éreztem mellette, éppen ezért elég bátorságot merítek ahhoz, hogy folytassam. Talán újra bízhatok benne és annak ellenére, ami történt, nem fog bántani. - Sajnálom, hogy nem tudtam az a nő lenni az életedben, akit te igazán megérdemelsz. De a szívem ellen nem tudtam már tovább harcolni. Sokat szenvedtem miatta, de a szerelem kegyetlen, és nem mi döntjük el, hogy kibe leszünk szerelmesek. - Amilyen nehézkesen ment neki a beszéd, amikor bocsánatot kért tőlem, én olyan könnyedén beszélek. Minden egyes szóval, amit kimondok, mintha mázsás súly szakadna le rólam. Megkönnyebbülök, amint a vallomásom végére érek. Ennyivel már régóta tartozom neki.  

- Tudom, mit érzel. - Fájdalmat érzékelek a mosolyán, ami egy pillanat erejéig fut végig az arcán. Elhiszem, hogy ismeri ezt az érzést, hiszen ahogy én szenvedtem, amiért nem a szőke csatár volt mellettem, úgy ő is boldogtalan volt, amiért képtelen volt elérni, hogy belé legyek szerelmes. Mélyen belül szinte biztos vagyok benne, hogy tudta, reménytelen a küzdelme, mégse adta fel, csak miután kiderült a gyengeségem és engedtem az elfojtott érzéseknek. - Én is harcoltam érted, pedig mélyen belül tudtam, sosem fogsz úgy szeretni engem, ahogy őt szereted.  

- Én szeretném szépen lezárni az egészet, hiszen nagyon sok, boldog emlék köt össze minket, amire mindig jó szívvel gondolok majd vissza. - Mivel nem érzem, hogy bármit is hozzá tudnék fűzni ahhoz, amit eddig elmondtam, témát váltok. Felvezetem azt, amiért igazán jöttem. A lezárást. Szeretnék végre békében élni, erre pedig csak akkor van lehetőség, ha a rövid történetünk a hátvéddel méltó befejezést kap. Ahol mindketten tovább tudunk lépni. 

- Ebben én is egyetértek. - Ahogy az ajkaival formálja a szavakat, olyat tesz, ami nagyon meglep. Nemes egyszerűséggel megfogja a kezemet. Éget az érintése, éppen ezért nem is bírom sokáig, mindössze pár másodpercig engedek neki, utána határozottan húzom el a végtagomat. Reakcióm hatására ismét elszomorodik, ugyanakkor nem érzem magam rosszul, amiért ezt teszem vele. Már nincs ehhez joga. Túl intim, bensőséges számomra ez a megmozdulása, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem akar vele rosszat. Csupán kedves szeretne lenni, én mégsem ezt látom. Félek, ha viszonozom ezt a gesztust, akkor reményt adhatok neki. Nem törhetem össze ismét, éppen ezért reményt sem kaphat többé tőlem. 

- Viszont a gyűrűt szeretném visszaadni, hiszen tudom, hogy a mamádé volt. - Már szinte ki is ment a fejemből, azonban mintegy mentőöv, úgy ver szöget bennem az ékszer képe. Sokáig kutatok a fehér táskámban, mire megtalálom az előbb említett ezüstös gyűrűt, amit aztán az asztalra rakok le. - És ezt egy olyan lány érdemli meg, aki tényleg szeretni fog majd téged. Én pedig szurkolok, hogy megtaláld, hiszen tudom, milyen szerencsés lesz az, aki kiérdemli a szívedet. - Úgy érzem, kötelességem visszaadni a jegygyűrűt, elvégre erkölcsi értéke van a védő számára. Meg amúgy sem érezném megfelelő döntésnek, ha megtartanám. Mert amíg nálam van az ékszer, nem lehetek teljesen szabad. Hozzá láncolna. Nekem pedig nincs más vágyam, mint elszakadni tőle. 

- Köszönöm! - Szemeiben színtiszta hálát olvasok ki, némi csalódottsággal vegyítve. Biztos vagyok benne, hogy még nincs túl rajtam. Ugyanakkor érzem, hogy tovább fog lépni, csak idő kérdése az egész. Sergio túl erős ahhoz, hogy megengedje magának, hogy túl sokáig legyen padlón egy nő miatt.  - Én is remélem, hogy boldogok lesztek majd a kisbabával együtt. - Ebben a mondatában értem meg igazán a csalódást, ami a barna íriszekben ül ki, hiszen ő is vágyik már egy kisbabára. Ugyanakkor ő is pontosan tudja, hogy a baba, akit a szívem alatt hordok, nem lehet az övé. Lehetetlen, mert az utóbbi egy évben nem igazán engedtem, hogy Sergio közeledjen hozzám, mert hiába egy csodás férfi, én egyszerűen képtelen voltam magamat nőnek érezni mellette. Lelkileg nagyon mélyen voltam az utóbbi időkben, éppen ezért becsülöm érte, hogy mindennek ellenére kitartott mellettem és nem keresett más nők társaságában vigaszt. 

- Remélem, hamarosan te is apa leszel majd. - Felállok az asztaltól, induláshoz készülök, mert érzem, nincs már maradásom. A védő is így tesz, majd egy utolsó ölelésben fonódunk össze. Miután elválunk egymástól, elköszönök tőle és a kijárat felé veszem az irányt. Ám még mielőtt kilépnék az ajtón, még magam elé suttogok pár szót, amiben a legjobbakat kívánom neki, aztán lenyomom az ajtó kilincsét és kilépek a kávézóból. Végre szabadon. Magam mögött hagyva mindent, ami eddig emésztette a lelkemet. - Minden jót, Sese!

Madrid, 2015 július

Újabb egy hónap száll tova és válik eggyé a múlttal, én pedig itt állok ezen a nyári délutánon a madridi repülőtér bejárata előtt a szőke focistával, unokatestvéremmel, a keresztfiammal és a kapus élettársával. Hasam már kissé gömbölyödik, de még mindig nem észrevehető a terhességem, ha lazább ruhákban jelenek meg. Nem adom meg a sajtónak azt az örömöt, hogy megtudják az állapotomat. Még nem. Éppen eleget cikkeznek a kölyökképű csatár válásáról és a kapcsolatunkról. Tudom, hogy idővel elkerülhetetlen lesz, hogy kiderüljön az egész világ számára, hogy babát várok, de még nem jött el ez a pillanat. És amíg lehet, szeretném ezt a titkot megőrizni azoknak, akik igazán közel állnak hozzám. 

Szomorúság uralja a hangulatot, ebben az óriási forgatagban, ami nap, mint nap körbeveszi ezt a létesítményt. Néhány napja hivatalossá vált, ami már egy ideje a levegőben lógott, mégsem hitte senki, hogy megtörténhet. Iker Casillas eligazol a Real Madrid csapatától. Véleményem szerint ennek nem így kellene lennie. Dühös vagyok a madridi csapatba, amiért hagyják, hogy a legendájuk, aki egész életét a klubnak áldozta, ilyen körülmények között búcsúzzon el. Hisz még egy búcsúmeccset sem rendeztek a tiszteletére. Csak egy sajtótájékoztató. Ennyire futotta a fehér mezesek elnökétől. 

Nem csak azért bánt ez a csapatváltás, amiért így hajtják ezt végre, hanem mert ezzel arra kényszerítenek, hogy elbúcsúzzak attól az embertől, aki a legnagyobb támaszom az életben. Már szinte a testvérem. És hiába tudom, hogy csak a szomszédos országba költöznek, mégis olyan, mintha most láthatnám őket utoljára. Ennek az érzésnek pedig hangot is adok. 

- Mi lesz velem nélküled? - Halkan kérdezem, miközben Iker az ölelésébe zár engem. Észrevétlenül simulok a mellkasához. Kezei a hátamon pihennek, én pedig mérhetetlen megnyugvást érzek a karjai között. Tudom, hogy hamarosan menniük kell, én mégis próbálom minden egyes másodpercét kiélvezni ezeknek a pillanatoknak. Mert kitudja, mikor ölelhetem meg őt újra. 

- Boldog leszel nélkülem is. - Még szorosabban húz magához, mint eddig. Tudom, hogy neki is más lesz nélkülem, hiszen sokáig elválaszthatatlanok voltunk. De biztos vagyok benne, hogy a szeretet, ami köztünk megvan, örökké összeköt minket. - Már nem vagy egyedül. 

- Tudom, de annyira fogsz hiányozni. - Szavakkal is kifejezem a hiányt, amit érezni fogok, miután elhagyja a spanyol fővárost. Nehezen élem meg a búcsúzást, de próbálom nem terhelni a kapust és a családját az érzelmeimmel, melyek elemi erővel akarnak elszabadulni, én mégis igyekszem visszafogni őket. 

- Te is nekem, Kicsilány. - Halkan suttogja a szavakat, majd még ha fájó szívvel is, de elszakadunk egymástól, hiszen hamarosan el kell indulniuk. Mialatt hozzám Sara jön oda Martínnal a kezében, addig Iker Fernando elé lép, hogy egy kézfogással köszönjenek el egymástól. Akaratlanul is meghallom a köztük zajló rövid párbeszédet, ami enyhén megmosolyogtat, miközben Martín homlokára lehelek egy apró puszit. 

- Vigyázz rájuk! - Iker utasításán már meg sem lepődöm. Az ilyen cselekedetei mutatják igazán, hogy ő valóban a testvéreként szeret. A testvérekben pedig benne van a védelmező ösztön. Azonban tudom, hogy csak a legjobbat szeretné nekem. És ez a részemről is igaz, hiszen minden kívánságom az, hogy találja meg a számításait a portugál forgatagban. 

- Ez természetes. - Nando biztosítja a kapust, hogy nem kell aggódnia, hiszen neki is az a célja, hogy mindentől megóvjon engem. Én is megengedek magamnak egy biztató mosolyt unokatestvérem felé, hogy megerősítsem, nincs mitől féltenie, és ezzel látszólag meg is győzöm őt. 

Miután elköszönünk tőlük, szorgosan integetve nézzük, ahogy Iker, Sara és a kapus karjaiban ficánkoló Martín belépnek a reptérre, maguk után húzva csomagjaikat, hogy új életet kezdjenek Portugáliában. Ahogy figyelem a távolodó alakokat, Nando egyik karját a derekamra fűzi és szorosabban húz magához, miközben egy apró puszit lehel a fejem búbjára. Ezzel a gesztusával pedig eléri, hogy egy picit megnyugodjak. Hiszen mellette vagyok. Már nem érhet semmi baj. Ideje, hogy a saját lábaimra álljak a szőke focista oldalán. 

- Hogy ment a tárgyaláson? - Hirtelen töröm meg a csendet kérdésemmel, hiszen a nagy sürgés-forgásban esélyem sem volt megkérdezni, hogyan zajlott a délelőtti tárgyalás. Csak reménykedni tudok, hogy jó híreket hallok majd tőle. Már csak azért is, mert tisztában vagyok vele, mennyire nehéz időszak áll mögötte. Hiszen egy válás sosem lehet jó, vagy egyszerű. És legfőképp, nem lehet fájdalommentes. 

- Hivatalosan is elváltunk. - Kimondja azokat a szavakat, melyekre már régóta várok, ettől pedig mérhetetlen öröm költözik a szívembe. El se hiszem, hogy végre szabad.  Mennyi ideje várok én már erre a percre. 

- Akkor most már tényleg csak az enyém vagy. - Karjaimat a nyaka köré kulcsolva, szembe fordulok vele, ő pedig a derekamra helyezi kezeit. Földöntúlian boldog vagyok, hogy most már lelkiismeret-furdalás nélkül szerethetem és csókolhatom. 

- Csak a tiéd. - Lassan közeledik felém, hogy aztán szinte már az ajkaimra suttogva a szavakat, lassú, mégis szenvedélyes csókban forrjunk össze, melynek pár másodperccel később a levegő hiánya vet véget. Ahogy a barna szemeibe nézek, melyek szerelmesen tekintenek vissza rám, próbálom magamba szívni minden pillanatát annak, hogy azzal a férfival lehetek, akiért a szívem dobog. És akit már senki sem vehet el tőlem.